Apám meg én a kisszobában,
csendes esti félhomályban,
béke van, ő mégis sír.
Nézem, nézem meglepetten,
szégyelli, hogy észrevettem,
szólna bár, de mégsem bír.
Mondd hát, de ne sírj!
Mondd hát, hogyha fáj!
S ha már mindenképpen muszáj sírni,
hát zokogok én, te nevess mint rég,
apám maradj mindig mellettem,
apám tedd meg ezt énnekem,
s majd nézünk egy új mamát!
Szörnyű ez, csak most tudom meg,
hogy legbelül régóta szenved,
s nem beszél, egy szót sem szól.
Én nem sírok, bár úgy szeretnék,
bíztatom, hisz mit tehetnék,
érzem, biztos így van jól.
Mondd hát, de ne sírj!
Mondd hát, hogyha fáj!
S ha már mindenképpen muszáj sírni,
hát zokogok én, te nevess mint rég,
apám maradj mindig mellettem,
apám tedd meg ezt énnekem,
s majd nézünk egy új mamát!
Úgy kérlek, ne sírj már!