Valami fáj,
Valami megint a szemedbe szállt,
Valami fáj,
Valami a szívedbe beletrafált.
A sötét lakás bús magánya, kiborít a némasága,
El minden sötét gondolattal, fúljon a borba a baj!
Ugyanoda visz az utad ma éjjel,
Italodért nyúlsz tétova kézzel.
Sohasem az első az utolsó,
Az elsőért még nem jár borravaló,
Csak amikor forog már a nagyvilág,
S az arcokon kivirul a borvirág.
És, ha végül azt sem tudod, merre jársz,
Valahogy mindig hazatalálsz.
Te vagy az úr,
Mindig a tiéd az utolsó szó.
Nem keres senki rég,
De neked így a jó.
Érző lelked kihűlt mára,
Már nem zavar a bús magánya.
Felesleges minden szó,
Borban oldódik a mélabú.
Ugyanoda visz az utad…
Hirtelen feldereng egy tétova jelenés,
Egy furcsa félmosoly és egy rég tovatűnt ölelés.
Itt van-e szőkesége, vagy csupán egy látomás?
De asztalra csapsz, hogy: "Nem kell! Vigyen haza valaki más!"
Ugyanoda visz az utad…