Ülök a parton, szelíd szívem messze száll.
Nézem a tengert, hullámzik a lábamnál.
Az örök idő tán e pillanatra vár,
Hogy a mindenség ölén most elpihenjen, s megmutassa magát.
Oszlik a sötét, szelíd szellő simogat.
Közel a hajnalfénybe vonja utamat.
Hogy merről jöttem és, hogy merre indulok.
Lehull a függöny, megláthassam, hol vagyok.
Nincs többé félelem és nincs többé halál.
A tér és az idő most egy szelíd gömbbe zár.
Nem izgat a jövő, és nem fáj már a múlt.
Minden önző mozdulat egy közös nagy harmóniába hullt.
Éltem hiába a semmi zöld füvén.
Szeretem sokat tiszta szívvel könnyedén.
De lelkem mélyén soha nem olvadt a jég.
Most megérint végre valami igaz szép remény.
Nincs többé félelem és nincs többé halál.
A tér és az idő most egy szelíd gömbbe zár.
Nem izgat a jövő, és nem fáj már a múlt.
Minden önző mozdulat egy közös nagy harmóniába...
Nincs többé félelem és nincs többé halál.
A tér és az idő most egy szelíd gömbbe zár.
Nem izgat a jövő, és nem fáj már a múlt.
Minden önző mozdulat egy közös nagy harmóniába hullt.