A ház, a megszokott, ócska, piszkos bérház,
Harmincnégy dohos lakás,
A tűzfal tele van penészvirággal,
És dúcokkal a lépcsőház,
Csupa régi korhadt ajtó,
Csupa egymáshoz vénült lakó.
Még valaha rég ez is szép volt,
És nem volt ilyen szomorú,
Úgy vltozott ahogy telt a század,
S végül így hagyta itt két háború
Csupa régi seb,már nem vérzik,
Mégis átkozottul fáj, hogyha fáj.
Ahogy szép báli ruhák rongyolódnak,
Az emlékek sorvadnak el,
De látod, a történet mégis folytatódhat,
Új arcokkal, új nevekkel,
És az a jó,hogy bárhogy is tagadnánk,
Ez is a mi városunk.
A mi utcánk.