- Emberek, emberek, emberek, nem látták itt ezt a férfit? Itt, tessék mutatom, itt van a
fényképe, tessék, tessék. Jaj, kérem erőltessék meg az agyukat, hát nem mond ez az arc
önöknek valamit? Ugyanis én ezt az embert keresem, meg akarom találni. Úgy hívják, hogy
Vizi, Vizi Miklós. Ugyanis ez a Vizi tud valamit, és én is szeretném tudni, amit ő tud. Régi
osztálytárs, jóban-rosszban együtt, most meg eltűnt. Miklós, Miklós! Vizi, Vizi Miklós,
Mikós! (fütty) Uram, uram, uram, maga, látom, hogy olyan az arca, aki sokfelé megfordult.
Biztosan látta valahol? Nem? Nem. Akkor meg letagadják, biztosan letagadják nekem. Csak
itt állnak, azt hiszik, nem látok át magukon? Mindenki tudja, hogy hol van és csak itt áll, mint
egy hülye! Miklós! Hol vagy, Vizi? Miklós, Miklós!
És az emberek csak álltak. Mindez 1979 késő őszén történt, a Bajcsy-Zsilinszky út és
az Arany János utca kereszteződésében, csúcsforgalom idején, hogy egy fiatalember egy
fényképet lobogtatva rohant az utcán, lökdöste a járókelőket, többek között két férfit, akik
néztek egy kirakatot -egy órásüzlet kirakata volt ez- azt nézték, mikor a fiú elszaladt az
egyiknek a háta mögött, meglökte és erre ez a járókelő odafordult a másik járókelőhöz és
kérdezte, hogy: -Ki ez, uram? És a másik járókelő mondta ennek az egyiknek, hogy: -Nem
tudja, uram? Egy Ecsédi nevű. Rohangál az utcán. Zakaltja a járókelőket. Zaklatás. Zaklatás
folyik. Már az újságokban is benne van, uram!
Azzal a másik járókelő az egyiknek a kezébe nyomott egy Esti Hírlapot, amiben dőlt,
azaz kurzív betőkkel szedve ez állt:

Vizi és Ecsédi találkozott,
és egymás szájából tépve ki szót,
említve sűrűn a régi időt
megittak két liter kávélikőrt
s mivel a lakásban más nem akadt
ráittak bizonyos konyakokat.

Éjféltájt Ecsédi sírva fakadt
nők nevét kiáltva, s házszámokat.
Házának számát, hol egykor lakott,
Vizinek ekkor eszébe jutott
tegnapról maradt még némi kevert.
Emlékszel, szerettük! Lelkendezett.

Mennyire szerettük, lelkendezett,
nem ittunk mást, csak keverteket.
Kiabálj addig csak nőneveket
konyhába kevertért míg kimegyek.
Vizi e szókkal hagyta el a füstös szobát
és már a konyhában találta magát.

És itt álljunk meg egy pillanatra, mert itt kezdődik minden. Ecsédi tehát berúgva, a
szobában a két karjára dőlve alszik, Vizi pedig kiér a konyhába, megszédül, a falhoz
tántorodik, és megvilágosodása támad.
-Hogy kerülök én ide? Én nem erre készültem. Mi ez itt, ahol vagyok? Miféle vonaton
ülök, ki váltott erre jegyet?
Úristen, hol vagyok?

Úristen, hol vagyok,
hát mikor váltottam menetjegyet?
hogy velem agy vonat robog.
Úristen, hol vagyok
Úristen miben vagyok?
Hát mikor szegődtem én ide?
Ahol csak félig vagyok.
Fél, fél, félig vagyok
Itt nem is én vagyok.
Hiszen helyettem is
valaki játssza csak azt,
hogy ez én vagyok.

Jó, változtatni fogok -mondta Vizi. -Ha itt maradok, végem. Ha ez így megy tovább,
végünk van. Mit is csináltam eddig? Semmit! Semmit. Semmit. És észrevett egy olyan lapos
fürdőszobamérleget, odament hozzá, ráugrott, lnézett és mondta, hogy: - Nyolcvanegy kiló
vagyok, színhús. Majdhogynem lemondtam terveimről, kis híja. Persze halogattam,
halogattam, mint ahogy mindenki halogat. És mindenki a halogatásnál rontja el. Jó, akkor én
nem halogatok tovább. Még nem késő. Tegyünk egy próbát. Most lehet, mert most akarom!
Azzal odalépett a konyhaasztalhoz, ahol rengetreg mosatlan edény között volt egy pohár.
megfogta a poharat, így, felemelte, így, és elengedte. A Vizi pohara ott maradt a levegőben.
Lebegett a pohár a levegőben, Vizi nézte és tudta, hogy mostantól kezdve mindenre képes,
mindent meg fog tudni csinálni.
Olvasta mindezt az egyik járókelő az újságban, és odafordult a másik járókelőhöz és
kérdezte, hogy: -És maga ezt elhiszi, uram? de a másik járókelő mondta, hogy: - Olvassa csak
tovább, mert most jön az Ecsédire vonatkozó rész. És a járókelő olvasta.

A nap felkelt szokásos fényeivel,
ocsúdott Ecsédi, felkelni kell.
A házigazdáért kiáltozott,
de Vizi sehol sem találtatott
Ecsédi várt, így még nem félt soha,
üresen visszhangzott másfél szoba, hetekig várt és csak konzerven élt,
ki tudja, Vizitől mit is remélt.
Végül az utcára lopakodott,
azóta láthatni Ecsédit ott.
Fényképpel zaklat sok járókelőt.
Ez itt a barátrom, látták-e őt?
nemleges választ kap, de el nem hiszi
Mit is találtál ki, hol vagy Vizi?
Úristen, hol vagy, Vizi?
Mi az, amit tudsz, Vizi?
Mire is váltottál menetjegyet,
mutasd, hogy mi az, Vizi.
Miért hagytál itt, Vizi?
ahol csak félig vagyok,
hisz helyettem is valaki játssza ezt.
Itt nem is én vagyok.

És Ecsédi rohant egyre az utcákon, hogy: -Nem látták a barátomat, nem látták, nem
látták? És sejtelme sem volt róla, hogy azon a sorsdöntő ájszakán Vizi elhagyta lakását,
lement az utcára, és sietős léptekkel a Keleti pályaudvar felé indult. Mosolygott magában, és
mondta, hogy: -Igen itthagyok mindent. Új életet kezdek, új irányban. Úgy, mint Arthur
Rimbaud, ez a sajátos világú, fiatal francia költő. Legyen ő a férfiideálom. Arthur. Voiture.
Overture.

Arthur, Artgur
a vonat nézd, bent áll
ez a vonat visz
egyenest Belgiumba

Persze ez csak képletes. A Vizi nem Belgiumba akart utazni, ez csak képletes, oda csk
Arthur Rimbaud utazott annak idején. A Vizinél ez csak képletes, ez világos ugye, tiszta. Jó,
tehát Vizi így énekelt magában, hogy:

Arthur, Arthur,
a vonat, nézd, bent áll
ez a vonat visz egyenest Belgiumba
Arthur, Arthur,
tűrd fel a gallért,
mondd csak, hogy ízlett ez az évad a pokolban?
Arthur, Arthur,
a két ököl a zsebben,
a két ököl a zsebben már ronggyá rohadt,
Arthur, na, Arthur,
a köpeny a vállon,
a köpeny a vállon rég eszmévé szakadt,
utazol Arthur,
letelt az évad.

És Vizi máris a Baross téri aluljáróban rohant, kerülgette az embereket, majd a
peronokhoz vezető lépcsőn ugrándozva észrevett valakit. Egy elragadtatott arcú fiatalember
jött lefelé, nézte Vizit, és az útjába állt, a tekintetét belefúrta Vizi szemébe, mindkét kezét Vizi
vállára tette, és szeretettel mondta, hogy: -Ó, fiatalember, maga rokonszenves nekem, be ne
tegye a lábát erre a pályaudvarra most, itt mindenki megbolondult valahogy. Nem hallgatta a
híreket? Nem észlelt semmit a városban amúgy? -Mi van itt?- Szerintem front van, front vagy
mi, frontátvonulás. Ilyet, ilyet még nem láttam, pedig mindennap kijövök erre a pályaudvarra,
fiatal barátom. Megmondjam miért? Csak előbb egy kérdést!
Csönd! Most én kérdezek. Hogy néz maga? Milyen különös tekintete van magának?
Tervez valamit? Én szeretem ezeket, az ilyen szempárokat. Cselekedjen, itt az idő. Itt van. Én
majd integetni fogok Ön után, kedvesem.

Én nagyon szeretlek titeket,
éppen mielőtt elmentek,
megváltozik az arcotok,
elutazók.

Nagyon szeretlek titeket
nézni, ahogyan elmentek,
vonatok leghátsó lámpái,
távolodók.

Nagyon szeretek állni ott,
vonatok, nétni utánatok,
szeretlek, édes fájdalom,
hogy én maradok.

Így a fiatalember elment, Vizi pedig elhatározta, hogy nem néz utána, és mondta,
hogy: -Gyáva! Ne integess utánam,hanem gyere velem! Nincs szükségem ilyen alakokra.
Mondta, és arréb lépett. És egy pénztárfülke előtt találta magát, ahonnan két hatalmas női
szem meredt ki rá, rengeteg dioptria mögül, pluszba még ciklámenszínű rúzs a szájon, így. És
a száj a következőket mondta: -Én vagyok a pénztárosnő. Mit akar tőlem? Vizi benézett, és
azt mondta: -El akarok innen utazni máshová, érti? A száj ciklámenszínűen mosolygott, és
Vizi ezt hallotta: -Nem maga az első, ide naponta kijárnak a magához hasonlók jegyért, de
hallgasson meg engem. Van itt más sors is, nemcsak a maguké.

Elvágyódva innen,
jegyet adni másnak,
e kínt sose hittem,
mélyén egy pénztárnak,
mert higgye el, kín ez,
csak adni, csak adni, csak adni,
miközben senki sem ad nekem jegyet,
jegyet mindig másnak,
kínját egy pénztárnak.

És a nő zokogva leborult a jegytömbök közé. És Vizi nézte, és azt mondta: -Zátonyra
futott élet. Nekem ezzel már semmi dolgom. És megint lépett arrébb. És ahogy mozdult,
hangokat hallott, felkapta a fejét, és mondta, hogy: -Na persze, a márványterem, a Keleti
pályaudvar étterme, hangok bentről, nos hát engem ezek a hangok nagyon is érdekelnek! -
mondta. És már át is lépte a küszöböt. És a következő látvány tárult elé: rengeteg ember,
cigarettafüst, zaj, ricsaj, hodály, s egy dobogón egy dizőz állt, aranyruhában. Mögötte
szalonzenekar. A vonók mind készenlétben, az ég felé meredtek, s a Vizi nézte ezt a képet, és
mondta: -Istenem, ha egyszer én énekelhetnék az embereknek. És a torka elszorult, és a
gondolatok összetorlódtak a fejében, és ugyanekkor a dizőz intett a zenekarnak, a vonók
megrándultak a húrokon, felcsendült a zene, sírtak a hegedűk, és a dizőz énekelt, hogy:

Homály,
hasztalanul kutatsz,
fedi el az utat, melyen járunk,
Picikém,
Homály, s csöppnyi keserű íz,
ennyi az élet, talán
ez az élet nekünk.

Egy éj és itt a régi varázs,
újra égő parázs van szívem helyén,
tudom, úgyis hiába futsz, utolérlek
s kigyúl egy fény majd, majd valahol.

A csók, ez az édes gyümölcs,
ami újra itt ég a számon,
a csók, jaj, ez a végzet,
a csók, ez a végzet, halál.

Tánc, a hajad lobog,
engem reggelre vár a halál, talán,
szoknyád rubinpiros,
hajad rubinpiros, szemed rubinpiros,
lábad rubinpiros, füled rubinpiros,
melled rubinpiros,térded rubinpiros,
füled rubinpiros...

Mindegy, valahol itt tartott a dizőz, éppen, amikor egy fiatalember robogott föl a
színpadra, oda a dizőzhöz, kitépte a kezéből a mikrofont, tett néhány lépést arrébb. Erre a
dizőz ment utána, és mondta, hogy: -Ember, hova viszi, hát ez egy hosszú, szép dal, ennek
még nincs vége, adja vissza!
Csak addigra a fiatalember, akinek a neve Vizi Miklós volt, már a tömeghez fordult, és
kiabálni kezdett, hogy: -Emberek, hát maguk még mindig ezt hallgatják, nem volt elég még a
homályból, a végzetből, a szerencsétlenkedésből? Én nem vagyok szerencsétlen! Azért
vagyok ezen a pályaudvaron, hogy elinduljak. És még folytatta volna, hogyha a tömeg nem
kezdi el őt lerángatni a dobogóról. S miközben Vizi testi épségét veszélyeztették, egy hang
süvített át a termen, hogy: -Zenét, zenét, zenét tovább, tovább, tovább, zenét, zenét! Jönnek a
bankettezők, hát érettségi bankett. Vegyék le már azt az embert a foglalt asztalról, hányszor
kell magának mondani, mamika drága, édes! És a hangzavarban meg a zűrzavarban valóban
betódult egy csomó sötétkékruhás alak, a bankettezők. És kivált közülük egy, egy Halmos
nevű, odafututt a tépett Vizihez, megcsókolta, miként Júdás, és azt mondta, hogy: -Miklós, te
itt vagy? Hát erre aztán senki nem számított, hogy te is eljössz, Miklós. Jaj Vizi bizi mici, te!
Hát összetartasz a régi srácokkal? Szép, szép. Te is tudod, hogy az évek során közülünk

Hányan kipusztultak,
s nem a legrosszabbak,
de cseréppel borított tetőink felett
mégis felkelt a nap.

Hányan is elmentek,
s nem épp a jöttmentek,
de cseréppel borított tetőink felett
a felhők jönnek mennek.

De mi most itt vagyunk,
éneket hallgatunk,
mi arról szól, dalol,

hogy hányan kipusztultak,
hányan elrohadtak,
hányan a fenébe elrohantak,
s nem épp a rohadtak.

Cserépborította tetők fölött
jön megy a nap
és én most itt mondom e dalt,
hogy egy ifjúságra kedvezőtlen,
kedvezőtlen idő
felhőjárás jobbra-balra és aztán eső,
egy eső, mindent lecsapoló,
úgy látszik véget minden úgy ér,
hogy lesz egy eső,mindent lecsapol ez,
ez az idő, hányan kipusztultak közülünk,
elmentek ők,
az ifjúságra kedvezőtlen idők
miatt, miatt és jár a nap
cseréppel borított tetőink felett, hallgassuk hát e végső éneket,
mert én itt most dududumdududum
mondom e dalt, didididididim

De Halmosba itt beleragadt a dal, mert Vizi nagyot lökött rajta, s mondta, hogy: -Te
Halmos, hagyd abba a didegést-dodogást,nem azért jöttem, hogy nyafogjak veletek. Nem
nyavalyogni jöttem, Halmos! És megpöckölte a Halmos orrát. És Halmos elhátrált, és mondta:
-Vizi, hagyd az orrom, ne piszkálj! Pont olyan vagy, mint a gimiben! És tényleg, Vizi , neked
mindig voltak rögeszméid. Biztos most is vannak? Mi a legújabb rögeszméd egyfolytában? S
Vizi a fejéhez emelte a kezét, és mondta, hogy: -Csak annyi, Halmos, hogy elegem van a
báljaitokból meg a bankettjeitekből, ti nem értek semmit, Halmos. Szart se! S Halmos
mondta, hogy: -Az emlékek, Vizi! Az emlékek! De Vizi mondta, hogy: -Nincsenek emlékek,
Halmos, nem veszed észre, hogy szinte már csak mi vagyunk itt? S Halmos kérdezte, hogy: -
Te Vizi, elutazol valahová? S Vizi mondta: -El! Tőletek. Máshová. S Halmos állt, és mondta,
hogy: -Igen Vizi? És ugyan hová? Úgy értem, hogy merrefelé? Vizikém. Arrafelé, arrafelé,
errefelé, vagy merrefelé Vizi? Vagy gyere csak, Vizi -mondta Halmos, és megfogta Vizi
karját -erős fiú volt Halmos -, s mondta: -Gyere Vizi, véletlenül tudom a sarokban, arról az
emberről, hogy 87 éves, elég jó iránynak tűnik, nem, Vizi? Ezekkel a tönkrement alakokkal
akarsz te kezdeni valamit, ezekkel? Gyere oda az öreghez, elbeszélgetünk vele. Gyere! És
rángatta át az asztalok meg a székek között, oda a sarokba, ahol tényleg ott ült egy öregember
az asztalon. Előtte rengeteg féldecis pohár, és a Halmos lekényszerítette a Vizit maga mellé a
székre, ő pedig áthajolt az asztal fölött, és mondta, hogy: -Mi van öreg! Üldögélünk? És mi az
a jó, amin merengünk? He? Emlékszel, ja persze biztos te még

Emlékszel azokra a régi, jó öreg katonákra,
ugye ott vannak a fejedben, vigyázzban állva?
Laposüveg, tábortüzek, erőltetett menet,
szuronyt-szegezz és egyebek, erőltetett menet,

és azokra a régi, jó öreg nőkre emlékszel-e még?
Ugye egy évig még divatszín volt a kék,
Edit, Yvett, futótüzek, erőltetett menet.
Harisnya lent, blúz odafent, erőltetett menet,

és emlékszel-e még a halálra, öreg?
Na, hát a régi barátra?
na, gondolkozz csak, na, halál,
na talán eszedbe jut, hátha.

Erőltetett ez a menet, fáradt lehet, ki belement,
szép kis menet, egy tönkrement cipőpatent többet jelent,

és azokat a lányokat, rohamokat ugye még ma is kedvvel emlegeted,
mondd csak, hogy lehetsz ilyen süket?

Mondta Halmos, ,és reszketve visszaült a székre. Nézte az öreget, aki nem sértődött
meg, csak mosolygott. És így válaszolt:

Születtem Magyarországon, nyolcvanhét éves vagyok,
fejemben összekeveredtek féldecik, s kormányzatok,
neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is.
Harcoltam két háborúban, túléltem az Istenbe is.
Elhagytam kérném vagy harminckilenc asszonyt,
s vagy kétannyi elhagyott,
tankcsapdába hugyoztam, ettem lótetemet
és mégis itt vagyok.

Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál:
túléltem mindeneket, féldecis rezsimeket,
egy magyar túlélő, címzetes vitézlő
tönkrement lábain, de áll önök előtt.

Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,
hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul,
kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény,
hát elszállnak az első szélre, mi lesz így, kérdezem én?

Csakhogy Vizi itt kitépte a karját a Halmos szorításából, felpattant, és mondta, hogy:
-Bocsánat, elnézést, micsoda vita ez! Nekem már rég meg kéne néznem, hogy hol, mikor és
milyen vonatok mennek innen. Hogy mennek-e innen vonatok egyáltalán. Elvégre azért
vagyok itt, vagy, miért is? És itt ennél a pontnál mintha megsüketült volna. Látni látott, de
nem tudta, mit, kegyvesztetten imbolygott az asztalok között, szörnyű állapot, így szokott
eltévedni, aki el szokott, a szemében piros lámpák gyúltak: VESZÉLY, VESZÉLY.
És lám, lám, meg is jelent valaki -ilyenkor mindig megjelenik valaki-, aki hátulról közeledett,
oldalról belenézett a Vizi arcába, és simán, jaj, de simán azt mondta: -Látom, ismerem,
tudom, és nem akarom meggyőzni, hogy nincs meggyőződés. Csak mellesleg, épphogy
mellesleg, csak annyit mondanék, mintegy ejtve, elejtve, tartson velem, meghalni megyek.
Lesz egy mozdulatom, ismeri azt a csomót, ami körbefon egy egyenest? És az üres fejet
belehajtva egy kerekbe, elrúgva alul amin állunk, lefelé repülő, a nyakon csinál egy
választékot. nem enged a testből a fejbe, hanem szétrobbant mindent ott, megállít, és ön csak
fityeg. Úgy, mint mindig. Talán nem fityeg? Hát figyeljen végleg. Na, nem jön? Én megyek.
És az illető, aki ilyenkor mindig jön, kötélverő? Nem hiszem. Az illető az arcát beletolta a
Vizi arcába. Na és ez talán magyarázatra szorul, de most hagyjuk itt Vizit, és nézzük inkább
Ecsédit, inkább őt.
Ecsédi, aki továbbrohan a városban Vizi fényképével, hogy a barátom, a barátom, nem
látták, nem látták. És aki véletlenül -hangsúlyozom, teljesen véletlenül- a Baross térre lyukad
ki, a Keleti pályaudvar mellé. És itt üzletemberek közé keveredik, megzavar egy üzletet, erre
meg akarják késelni, megverni, de végül csak föllökik Ecsédit, aki olyan szerencsétlenül esik,
hogy zuhanás közben kihullik a barátja fényképe a kezéből, és Ecsédi rögtön csúszva, mászva,
remegve próbál a lábak meg a cipők között odajutni a barátja fényképéhez. És ekkor -nem
tudom, kinek mit mond- gojzervarrott cipő, egy hatalmas, fényesre suvickolt gojzervarrott
cipő jelenik meg, és rálép az Ecsédi kezére, és olyan fényes a cipő, hogy az Ecsédi látja benne
a saját képmását, de nem ezzel törődik, hanem azt mondja: -Hoppá, hoppá, hoppá, észnél
legyünk. Én ezt a cipőt valahonnan ismerem. És a tekintete végigkúszik a nadrágszáron
fölfelé, a zakó csücskénél megáll, alapka, mondja, még följebb pöttyös nyakkendő, jobbra-
balra hófehér ing, fölötte kőkemény inggallér, és ami a gallérra ráfolyik, toka, tokácska. És
Ecsédi fölpattan, hogy : -Sas elvtárs, dr. Sas Norbert, mindjárt mindent megmagyarázok, Sas
elvtárs! De Sas elvtárs rosszallóan csóválja a fejét, és mondja: -Csu, csu, Ecsédi, Ecsédi,
Ecsédi, hát mondja, maguknál vannak maguk? Keverik, kevrik Ecsédi, a jó Istenit maguknak!
Már megint addig ugrálnak, amíg magukon a világ szeme, mondja Ecsédi? Tessék, tessék. És
Ecsédi felnézett, és mondta, hogy: -Sas elvtárs, én a Vizit keresem, tetszik tudni, a Vizi
Miklóst. Sas elvtárs folytatta: -Nahát, aztán a maga Vizi barátja, hát egyszerűen nem ebben
állapodtunk meg vele. Hát a Vizi egyike volt a legtehetségesebb, a leginkább szubvencionált
koponyáknak részünkről, ás tessék, most értesülünk, hogy csinálja nekünk itt a felfordulást, a
botrányt, cirkuszozik. Elnyír valamit teljesen zavaros irányba. Halljuk, hogy itt a
pályaudvaron kétes kijelentések, messianizmus, részeg alakok. És Ecsédi fölugrott a levegőbe,
majd mikor visszaérkezett, kérdezte, hogy: -A Vizi a pályaudvaron van, azt tetszett mondani,
hogy a Vizi a pályaudvaron van? De Sas elvtárs folytatta, mint egy görgeteg, hogy: -Mi
hittünk a maga Vizi barátjában, Ecsédi, hittünk benne. És maga is, Ecsédi, nekem itt túllihegi
a kérdéseket. Nem veszi észre? Összeakadhat a bajusz, Ecsédi! Könnyedén! Hát meddig kell
még magukat védenem? Én már fölülről lefelá, én már mindenkivel úgy vagyok maguk miatt!
Már maga Sólyom elvtárs is haragszik! Na, informáltam, pedig nem akartam. De nem állom
meg, továbbra is kiszivárgok! Mi támaszkodni akartunk magukra, Ecsédi. Maguk meg ránk,
nem? Azt akarják, hogy Karvaly elvtárs foglalkozzon az ügyükkel? Mert kezd már arra
duzzadozni az akta odafele! Vagy ki akarják fogni a vitorlánkból a szelet, Ecsédi? Bevallhaja,
ha ki akarják fogni! És akkor Jézus, támaszkodunk mi másra. Hála Istennek, tele van az
ország tehetségesekkel! Támaszkodni még lehet! Itt van például a Lindauer, hát egyike a
legragyogóbb koponyáknak. Ebből a Lindauerből, vagy kiből, csk úgy süt a tehetség. Miket
kell hallanom, hogy levegőben lebegő poharak, csodavárás, ködevés, meg hogy maguknak
csak az egyik fele van itt, Ecsédi? Hát, hol is van a maguk másik fele? Meg tudná mondani?
Vigyázhatna a barátjára, barátom! És Ecsédi megint ugrott egyet, és kérdezte: -Sas elvtáres,
tényleg azt tetszett mondani, hogz a Vizi a pályaudvaron van? Ténzleg azt tetszett mondani?
És erre Sas elvtárs megfogta Ecsédi vállát, és -ahogy csak egy Sas elvtárs tud nézni- a
sasszemével belenézett az Ecsédibe, és mondta, hogy: -Na, marad szépen, Ecsédikém,
nyugodtan, elengedi magát, relaxál, jó, jó fiú, jó. És Ecsédi maradt is tátott szájjal, sas elvtárs
pedig belenyúlt a zakója zsebébe, kivett egy cukorkát, és puff bele az Ecsédi nyitott szájába.
És hát eddig is gyönyörű hangon beszélt a Sas elvtárs, de most még magasabb szinten kezdett
énekelni, úgy, hogy én azt alig tudom utánozni, ezt énekelte:

Ollálá és még egyszer ollálá
Stollwerk ez édes cukorparádé
mondja utánam Ecsédi, igen, igen, igen
ollálá, az íz, az íz simogatsz, andalítsz
te szájpadláson és nyelvem hegyén szerteszét ömlő édes íz,
jaj de jó, hollálá, jaj de jó
ez a süppedő forró, ízből és szagból ősszeszőtt szőttes jaj de jó
ollálá, mondjuk még százszor el,
hogy Stolwerk ez, hogy ez édes, hogy ez cukorparádé,
Na, mondja utánam, Ecsédikém, igen, igen, igen.
Ollálá, lálálálálálá, jaj de jó Ecsédi,
sőt jaj de jó is lesz majd, sőt jaj de jó máris,
fenomenális, jaj de jó mindig Ecsédi, mindig ollálá
lálálálálálálá
csüccs le csak Ecsédikém, csüccs le és ollálá,
na, csüccs le csak és csüccs le és csucsukálj csak
és mondd csak utánam Ecsédi
ollálá

És Ecsédi állt transzban a Baross téren, hogy lálá-lálá, a szája sarkából édes nyál
csordult, Sas elvtárs pedig mosolygott, mint az üres országút, és mondta, hogy: -Jó, jó, Ecsédi,
nagyon jó. Majd mind a két aktatáskájával verdesni kezdett, és egy idő után méltóségteljesen
fölemelkedett a levegőbe. És az önmaga által kijelölt pályára állt természetesen, csakhogy
ebben a pillanatban megszűnt az Ecsédire gyakorolt bűvös hatása, és Ecsédi fölugrott,
megrázta a fejét, és szaladni kezdett alatta, hogy: -Sas elvtárs, a Vizi a pályaudvaron van? Azt
tetszett mondani, tényleg a pályaudvaron van, azt teszett mondani? És erre Sas elvtárs egy
kört leírt az Ecsédi felett így, hogy: -Lálálállá, Ecsédi, ollálá! Majd még egy kört leírt, és azt
mondta: -Hányszor kell maguknak mondami, Ecsédi, hogy hollálálá, mondami Ecsédi
mondani, mondani!!!! Azzal elsüvített, és az érces rikoltása már az Astoria szálloda fölött
hallatszott, hogy: -Sas, Sas, Sas, Sólyom, Sólyom, Sólyom, vételen vagyok, vétel, adás: -
Beszéltem a fiúkkal, jó fiúk ezek. Sas még egy kísérletet javasol. Sólyom, vétel, vétel, adás,
adás, vétel, vétel, adás...
És ő így el.Ecsédi pedig be a pályaudvarra, ahol Vizit hagytuk az imént, amint éppen
azt kérdezte magától -emlékszünk-, hogy: -Indulnak-e innen vonatok egyáltalán. És ez egy
nagyon veszélyes kérdée, mert aki ezt kérdezi, az könnyen megbukhat, mert ezt kérdezni a
megingás jele. És lám, jött is a hurkosember, de Vizi azt mondta neki, hogy: -nem, nem törsz
meg! És hát persze, biztos ami biztos, elrohant onnan. És futás közben mondta, hogy: -Egy
vonatot, egy vonatoot, egy vonatot nekem, a vonatunkat! És rohant, rohant, míg egyszer csak
valami viszketésszerűséget nem érzett a gerinctájon, olyat, mint amikor valami nincs rendben,
amikor meg kell állni. És a Vizi megállt, megfordult, és a pénztárgépet látta, mellette a
pénztárosnőt, és mondta, hogy: -Igen, az a pénztárosnő. És még egyszer odanézett, és látta,
hogy egy férfi éppen fúrja bele a fejét a pénztárosnő nagy szőke hajába. És figyelte az arcot,
ahogy az eltűnik, meg előbukkan a hajszálak között. És egyszercsak visszakapta a fejét, és
mondta, hogy: -Úristen, az apám, persze, ez a törzshelye. Túlitta magát, nem fogják
kiszolgálni, kezdődik a kunyerálás. De nem ment tovább, hanem hallgatta, hogy mit mond az
apja. És az apja, ha lehetett még közelebb csúszni a pénztárosnőhöz, éppen azt tette és közben
mondta, hogy: -A fiamra akarok inni, asszonyom, azt hiszem itthagyott engem a fiam. Ki lát
az emberekbe?????? Azt mondja, én vagyok az ital, nem vagyok megoldás. És ezzel meg
vagyok oldva neki. Kisztihand, Őnagysága. Honnan tudhatnák ezek, amit mi tudunk? Kérek
szépen, hoppá, mit is akartam, azt hiszem, elfelejtettem a nevemet! Nem, nem, nem, nem,
nem, már megint megvan. Nem, nem, nem, ez a fiam neve. Az enyém is megvan Emmácska,
az enyém idősebb Vizi Miklós. És Vizi nézte maga előtt a padlót, vagy kövezetet, vagy mi
volt az, és mondta magában,hogy:

Jó év volt, mikor születtem én,
volt krumpli és kenyér
és mindenki örült nekem.

Jó év volt, apám épp leszerelt,
meggyógyult nővérem is
és könnyű szülés voltam én.

Fiút akartak épp
háromszáztizennégy dekát,
mindenki örült nekem,
csak elmebeteg nagybátyám mondta azt,
hogy jó hangja van
nem sír ez, énekel, halljátok-e amit én,
énekel.
Folytatja veletek azt, hát amit ti elkezdtetek
és nem hiszi sohasem azt, hogy ő másmilyen,
jó fiú lesz, őtőle ne féljetek
nem jelent változást, hogy ő született.

Énekli, hogy jó év ez, miben születtem én,
van krumpli és kenyér.
És mindenki örül nekem.

Jó év ez. Apám épp leszerelt, meggyógyult nővérem is
és könnyű szülés vagyok én.
Folytatom veletek azt, amit ti elkezdtetek
és nem hiszem sohasem azt, hogy másmilyen vagyok.
Jó fiú vagyok, éntőlem ne féljetek,
hisz nem jelent változást, hogy én, hogy én is leszek.

Azzal Vizi megpördült, és a fal mellett futni kezdett a teremben, és egyszer csak egy
kéz belökte egy helyiségbe. Átható szag, csempék, hűvös, és Vizi a tarkóját nekivágta a
falnak, és mondta, túlvagyok rajtuk, túlvagyok rajtuk, túlvagyok rajtuk. És mert a homloka ia
tüzelt, megfordult, és a homlokát nyomta neki a hideg falnak. Így állt, amikor hátulról két
karomszerű valami fogta meg a Vizi két felső karját, de olyan erősen, hogy még hetekig ott
volt a Vizi bőrén az ujjak nyoma. és különös erővel valaki megfordította. Ez a valaki a WC
nénike volt. A néni rendesen nézett ki, kék köpenyt viselt, és a lábán nem voltak kék
visszerek. A fogatlan szája a következőket mondta: -Vizi Miklós? Mióta várlak itt, fiam.
Emberemlékezet óta várlak. Engem itt csak mamikának hív mindenki, de gyere, Miklós,
elárulom neked a titkot.

Mivel nem volt férjem, ki teherbe ejtsen,
egy pályaudvart szültem, belé utasokat,
hánytatom, böfögtetem sok sok kis pulyámat,
és nézem, hogyan teszik tönkre magukat.
Türütüüütütüü.
Mivel nem volt másom, csak sok piszoárom,
világ mamikája egy pályaudvaron
így lettem végül, mert én szültem mindet, téged is,
hát hallgasd kívánság dalom:

Én világmamikája füledbe súgom,
hogy vonat innen nem negy, itt nincs forgalom,
itt mindenki csak úgy tesz, de ők nem utasok.
És velem itt maradnak, az anyjuk vagyok.

És a világ mamikája, csak hagyom, hogy ők játsszák,
mintha indulnának az álló vonatok.
Tudom nekik ez kell, indulósdi játék, ismerem én őket
az anyjuk vagyok.
De nem mozdul semmi, csak áll és hiszi,
és közülük egy vagy fiacskám, Vizi.
Én világ mamikája most elárulom,
hogy vonat innen nem megy,
itt nincs forgalom.

És Vizi hátravetődött, kitépve így magát a mamika szorításából, és kiáltotta, hogy: -
Nem! Azzal kirohant a vécéből, be az étterembe, és fölugrott az első asztalra, és kiabálni
kezdett, hogy: -Emberek, nekem itt a vécében valaki azt állította, hogy innen nem mennek
vonatok, hogy ez egy álpályaudvar. Márpedig én menni akarok, és gondolom, maguk is!
Kérdezem én ezek után, emberek, bajtársak, igaz-e a hír, hogy innen nem emnnek vonatok?
Igaz, vagy sem?!
És maga is meglepődött, hogy milyen csend lett az étteremben, hogy az emberek az
üvegekkel és poharakkal a kezükben, ahogy megállnak és nézik őt. Éds egyszercsak
megszólalt egy hang, hogy:
-Na ne tegyen úgy, minthogyha nem tudta volna, mit gondol, mire várunk itt ennyien?
Egy másik hang pedig azt mondta, hogy: -Vizi, a maga apja miért iszik évek óta, viccből?
nem is bírja az italt, és nem is szereti! Viccből iszik? csak azt ne gondolja. Egy harmadik hang
szólalt meg, és azt mondta, hogy:
-Az a nyolcvanhét éves elég szép várakozási idő, nem? Emg van itt aztán olyan is, aki
egy egész életet leélt. és akkor egy kar emelkedett a fejek fölé, és megszólalt valaki, hogy: -
Nézzen csak föl, oda, Vizi, hogy ha látni akar valamit, aztán hőbörögjön. Lóg azon a kötélen
ott valami, lóg? És Vizi felnézett és mondta, hogy: -Lóg. És a hang folytatta, hogy: -Na látja,
amíg maga a vécében szórakozott a mamikával, ez kötött egy csomót, ami körbefont egy
egyenest, az üres fejét belehajtotta egy kerekbe, Vizi, és elrúgta azt, amin állt, és csak fityeg,
mint maga, Vizi. Na ne tegyen úgy, mintha nem fityegne. Mi kell még magának! Aztán
rikácsolva valaki, hogy: -Mi az, hogy nem indulnak! Hát ide nem érkeznek és nem is
indulnak. Hát mióta várom itt, hogy integethessek valaki után, de még nem láttam távolodó
vonatlámpákat. És a bankettezők, a bankettezők? Halmos, ti mióta banketteztek itt? És
Halmos egy asztal sarkára támaszkodva mondta, hogy: -Ay Isten tudja, de bankettezünk egy
jó ideje. Még egy hang pedig azt mondta, hogy: -Hát szóval nem indulnak, könnyű az
asztalokra ugrálni. És a kínos csendet a dizőz törte meg, intett a zenekarnak, odalépett a
mokrofonokhoz, és mondta, hogy: -Mikrofonpróba, egy, kettő, hérom, kedves közönségem

Én önt várni fogom
egy pályaudvaron,
egy füstös étterem
lesz a székhelyem.
Itt ön miatt időz
egy aranyruhás dizőz.
S hallgatja énekét
egy szélsodorta nép.
Én távollévőm szívszorongva kérem,
kart kitárva itten állok térden.
Hozó vonatját seregelve várjuk,
hívőn hisszük, irányunkba száguld
álommozdonyán.
Egy álommozdonyon ön felém tart, tudom
és a félreállított váltókon átrobog.
És mondhat bárki mást,
a nagy találkozást megérjük még, tudom,
a pályaudvaron.
A pályaudvaron, hol mindenki rokon,
hol nincsen semmi más, csak egy nagy várakozás.
Itt mindnyájunknak ugyanaz hiányzik,
egy távollevőt hiányolunk váltig.
Hozó vonatját seregelve várjuk,
hívőn hisszük irányunkba száguld
álommozdonyán.
Én önt vérni fogom
a pályaudvaron.
Itt ön miatt időz
az aranyruhás dizőz.
Taratarrarararatara

És már mindenki énekelt az étteremben, amikor belépett Ecsédi, és látta, hogy a
barátja egy asztal tetején áll. És odarohant hozzá, és mondta, hogy: -Vizi, megvagy, jaj, de jó,
hogy megvagy. Gyere, gyere, tudom, hogy tudod. Gyere, mondjad, hogyan, hová, merre.
Tudom, hogy tudod, gyere, Miklós, gyere. Gyere, Gyere! És rángatta egy oszlop felé, és
Vizipedig mint egy fadarab követte, és Ecsédi meg is állt és kérdezte, hogy: -Miklós, rosszul
vagy? Vizi Ecsédihez fordult, és mondta: -Nem Ecsédi, egy cseppet sem vagyok rosszul. Csak
azt akarom mondani, hogy elég ebből. Én nem tudom, hogy hányadszor csináljuk ezt,
kétszázadszor vagy háromszázadszor, hogy találkozunk az utcán, úgy csinálunk, minthogyha
véletlen találkoznánk. Aztán felmegyünk hozzám, megisszuk a konyakot, kávélikőrt,
keverteket, aztán én lejövök ide a pályaudvarra, és úgy csinálok, minthogyha meglepne, hogy
innen nem mennek vonatok, te meg fellármázod a várost. Elég ebből, Ecsédi. És Ecsédi
kérdezte, hogy: -Te, Vizi, abba akarod hagyni? Hát már olyan jól benne voltunk. Néha már
mások is élvezték. Most mit fogunk csinálni? S Vizi azt mondta, hogy: -Nem, Ecsédi, ebből
elég.
Ecsédi tűnődött. Aztán újra kérdezett, hogy: -Miklós, azért van egy titokzatos dolog
azegészben, és bár én sem tudom, hogy hanyadszor csináljuk ezt, kétszázadszor vagy
háromszázadszor, de még mindig meglepődik a Sas elvtárs is, tudod, amikor a pohár ott
marad a levegőben. Hát azért mutass nekem valakit, aki ezt utánad tudja csinálni. Tessék,
mutass egyet! Egyet mutass, tessék! És Vizi fáradtan elmosolyodott, és mondta, hogy: -Hát
igen, azt még tudom. Azzal odalépett -rengeteg pohár volt az asztalokon a restiben- odalépett
az egyikhez , megfogta, így, felemelte, így, és elengedte. Vizi pohara megint ott maradt a
levegőben. Állt a pohár a levegőben. Vizi meg Ecsédi nézték. Ecsédi szólalt meg előbb, és
mondta, hogy: -Te Miklós, vegyük az energiát M2-nek. De Vizi ráförmedt: -Hagyj békén a
tömegvonzással meg a hülyeségeiddel. De Ecsédit nem lehetett megállítani. Folytatta, hogy: -
Te, Miklós, mert te még nem gondoltál arra, hogy a pohár levegőben maradásakor a
hidrogénatomok átalakulása héliummagokká létrejöhet a hozzá szükséges 55 millió Celsius
fokon, most ne törődj azzal, hogy a magfúzió fenntartása még megoldatlan, hanem arra
gondolj, hogy ez kihat a Földön, mint forgórendszerben, a mozgó-tárgyakra érvényes
korioliszerőre, ha? S Vizi legyintett, hogy: -Ecsédi, mindez a két hatás a Föld forgásának a
lassúbbodását vonná maga után. És ekkor Ecsédi talányosan kérdezte, hogy: -Tíz a mínusz
nyolcadikon nagyságrenden? Így a Nap, a 24 óra a tíz mínusz nyolcadikonod részével, tehát
körülbelül százezred másodperccel rövidülne, Miklós? S Vizi homloka gyöngyözni kezdett, s
mondta, hogy: -De hát a Föld forgásához és efféle válzozásaihoz tíz a mínusz tizediken is
elegendő. Ecsédi bólintott, és mondta, hogy: -Tehát tíz a mínusz kettediken van a kezünkben,
Miklós. Tíz a mínusz kettediken van a kezünkben. Vizi nézte Ecsédi kezét, és suttogta, aztén
sikoltva kiáltotta, hogy: -Nem a kezünkben, Ecsédi, nem a kezünkben van, a vonatban. A
vonatban van, Ecsédi! Nem a kezünkben, a vonatban lesz, Ecsédi! A vonatban, a vonatban, a
vonatban, a vonatban!
És másnap Budapest lakossága a következő fantasztikus élményben részesülhetett.
Egy hatalmas mozdony zúzta szét a keleti pályaudvar homlokzati üvegfalát, és kirobogott a
térre, mögötte kocsik, tehát szerelvény volt. Ablakopkon, kéményeken emberek ültek, sírtak,
nevettek, énekeltek és kalapokat is dobáltak. A szerelvény pedig végigdübörgött a Rákóczi-
úton, át a Blaha Lujza téren, el a Rókus Kórház mellett. Emberek özönlöttek köré és szaladtak
mellette a Kossuth Lajos utca irányában. Rázkódástól a Ferencesek templomában egy harang
kimozdult a helyéből, és kondult egyet. Az árvízi hajós pedig, Wesselényi Miklós -aki egy
domborművön éppen egy fuldoklónak nyújtja az evezőjét- ő is utánanézett a vonatnak. Az
addigra pedig már a Felszabadulás téren át a Március 15. térre érkezett. Petőfi csak intett
nekik. A vonat meg tovább: Vörösmarty tér, József Nádor tér, a két nagy magyar csak
lengette, lobogtatta bronzköpenyét. A vonatnak irány a Roosevelt tér, ahol a Magyar
Tudományos Akadémia felső ablakain kihajolt Széchenyi és Arany János, és integettek ők is a
vonatnak és az utasoknak is. Ekkor már a Lánchíd nyögött a lokomotív kerekei alatt, amint
haladt át Buda felé. Persze Vizi és Ecsédi vezették a mozdonyt, amelyik végülis megállt a
Clark Ádám tér hatalmas bejáratánál, az alagút eltátott szájával szemközt. Rengeteg ember
tolongott a téren, zenekarok játszottak, petárdák robbantak, a hangszórók pedig azt kiáltozták,
hogy: Éljen Vizi, Éljen Ecsédi! Éljenek a Keleti pályaudvariak! Éljenek, akik helyettünk is
vártak! Éljen, Éljen! És aztán megint hangorkán, megint konfettik, megint virágeső, megint
diadalordítás, és Vizi elfogódottan piszkált valamilyen alkatrászt a mozdonyban, és nem vette
észre, hogy a barátja otthagyja őt és lemászik a mozdonyról, átfúrva magát a tömegen, megáll
a tribünnél, megvárja, míg az emberek egy kicsit elcsendesednek, és mondani kezdi, hogy:

Most, hogy ilyen szépen együtt,
mindig erről álmodtam,
örömünknek napja elgyütt,
végre összehangoltan.
Ha én mostan költő volnék,
jobbat tudnék, mint ez itt,
rímek között pancsikolnék,
úgy köszönteném Vizit.
De mivel én kültő nem vagy-
ok se vagy, csak okozat,
gondom nem is kicsi, ám nagy.
Nem is mondok nagyokat.

És ezt is hatalmas üdvrivalgás és hurrázás követte, és megint virágeső, megint
petárdák. És utána tűzijáték, tűzijáték, igen tűzijáték volt. És a tűzijátékot természetesen a
televízió is közvetítette.
Vizi meg Ecsédi otthon nézték a műsort, végül Vizi maradt tovább, s amikor vége volt
az adásnak, kikapcsolta a készüléket, átment a másik szobába, ahol Ecsédi a két karjára dőlve
részegen aludt, Vizi odament hozzá, belemarkolt a hajába, felemelte, és beleordított az alvó
arcba, hogy: -Ha nekem itt még egyszer nők nevét kiáltozod, meg házszámokat, ennek vége,
érted?!!!
Ennek vége, értik?!