Táborunk fölött
vészmadár köröz,
bús halál keres
szép legényeket.
Hajh, turulmadár!
Székely őshazánk
vérrel áztatott
földje szomjaz ott
békeéveket,
új reményeket
s újra csak kapott
harci parlagot,
ha oda a híd!
Búni dombokon
ágyúhang dohog,
borzalom gyötör
csontjaim között.
Szívem elvadult,
lelkem elfakult,
s kialvatlanul
ejtenek rabul
gyászlidérceket,
kósza rémeket,
míg a félelem
elhagyott, s keres,
ha oda a híd!
Cári fegyverek
gyomra megremeg,
torkolattüzét
tompa hördülés
váltja fel, s igaz,
semmi nékik az
elveszett, derék
széki vér, s kevés
megtanítani,
hogy nekünk a mi
nemzetünk mit ér:
százezer misét,
ha oda a híd!
Régi harcosok,
sötét arcotok
miért oly fehér,
mint a téli éj?
Az atamán már
bontja zászlaját,
s nyergeli lovát
kilencszáz kozák,
hogy feldúljanak
széki falvakat
s meggyalázzanak
árva lányokat,
ha oda a híd!
Fel vitézeim,
végre lészen itt
véres ütközet,
mit talán követ
édesebb jövő,
terveket szövő
gyermekink, kikért
halni van miért!
Ékesebb a kard
mint a zárkafal,
hős halál helyett
kínnak ad helyet,
ha oda a híd!