Ha egyszer rám vetetted azt, amit úgy neveznek: a szem,
fix az, hogy félrenézni nem fogsz már többé bébi, sosem.
Csak egyszer nézz ide, és többé sohase
másra nézni nem tudsz bébi,
nézz ide, nézz ide, mutatom, na ugye
másra nézni nem tudsz bébikém,

És még mit mutatok,
nézd meg, hogy mit tudok,
ez itt a nagy tudomány,
látod a mellemet,
itt meg a feneket,
neked is adnám talán.

Még, még, még, még,
kaphatsz egy falatot, bébi, ha akarod,
nézd, nézd, nézd, nézd,
amit most mutatok, tudd meg hogy világerő.
Na még, még, még, még,
tuti, hogy akarod, valld be, a falatot,
kérj, kérj, kérj, kérj,
mondd azt, hogy add ide, add ide, nesze a nő.

Kérsz, kérsz, kérsz, kérsz?
Tudd meg, hogy más nem hat, csakis az akarat,
légy ádáz férfi,
mutass már, mutass már, mutass már akaratot.
Végezd, mi férfi dolga, úgy vagy
beprogramozva, kívánj,
akarnod kell csak győzni, a többi
már mind női tudomány.

A vagonokban felnyögtek a férfiak, elámultak az anyák, csak a gyerekek maradtak nyugodtak, ők ugyanis természetesnek találták ezt a cirkuszt, hisz álma szerint minden gyermek nikkelfényű, tükrös labirintusra, folytonos élvezetre születik.
Meg is állapította az állomásparancsnok Marilyn rózsaszínű füléhez hajolva: - A nyelv, honey-baby. A nyelv a mi igazi szervünk. Attól nyugszunk le mi, és azon kell kielégítenünk őket. Enni, inni, irritálni, nyalni-falni, beszélni akármit. A nyelv útja visz a paradicsomba. A nyelv, honey. A nyelv a kulcs. Zsibbasztani. Zsibbasztani, honey!

Azzal az állomásparancsnok legyintett egy szikrázót, megfordult lábai oszlopán, és klaffogó papucsokkal elindult a révületben fetrengő platformon, vibráló filmeffektusok és a nyelvcsattogtató kiválasztottak mentén, be egy szupermarketbe, be, be be (a páncélajtószárnyak sziszegve csókolóztak össze mögötte), és Vizi csak ment a polcok, és az árukészlet iránt, míg végül egy hatalmas nylonpárnára lehanyatlott.
Miközben a Nyugati pályaudvar fogyasztói eseményei zajlottak ilyeténképp, Ecsédi odakint a bódévárosban arra ocsúdott, hogy ájult arcára valami meleg pereg nedvesen. Tímea könnyei voltak azok.

- Bácsi kérem - mondta a mindenórás. - Valaki legyen az apa. Lehetne éppen maga.
- Nahát! - ült fel Ecsédi, s a fényes karikákon keresztül, amit ugye maga előtt látott, nemcsak Tímea szív alakú arca hajolt be, ott volt az aranyfogsorú mosollyal a tatár kán is (mellvértjén most már ENSZ felirattal), plusz Lawrence acélkék lakatarca.

-Ön elájult, my friend.
-Hol vagyok?-kérdezte Ecsédi tompán.

-Itt vagyunk a magyarországi piacon, I suppose felismer megint, Lawrence vagyok, akit izgalomba borult területek szakértőjének tartanak, feladatom szürkeállománymentés, válságkezelés, pacifikálás...

Na és Vizi? - kérdezte Ecsédi. - Mintha láttam volna Vizit az imént!
-Nahát, ez a Vizi! -ordított fel tatárul a kán. -Ez tudja, mi kell a nyugatiaknak. Mer mér nem lehetek én az állomásparancsnok? Mitől lett itt ez a Vizi az, aki? Hogy mer különbözni? Ez nagyon félelmetes! Mer jó, hogy rosszul megy nekem, de akkor menjen rosszul a szomszédomnak is. Oszt jó. Ez megnyugtató. Volna. Az a TUDAT. Hogy a sorsunk egy. De ez a Vizi így, Vizi úgy, egy intésre bahcsiszeráji szökőkutak, hurik, galambok, nyelvzsibbasztás. AMERIKA-bérenc! Pfujj! Oszt jó.

-Megértem a fájdalmát, barátom - ölelte át a kán törzsökös nyakát az angol -, de feltételezhetően ön rövidesen bankigazgató lesz. Barátaim - folytatta-, most pedig bemegyünk a pályaudvarra így, ahogy vagyunk, az én égiszem alatt. - Azzal Sir Lawrence középsó és hüvelykujjával csettintett.

És ettől a csettintéstől meghasadtak a mérgezett egek, az Aki El Van Felejtve trónusáról idenézett, ahol én most állok ezen a neobarokk színpadon, a SZÍNHÁZ-ban, az ÖRÖK Színházban, ahol én itt vagyok, és ti is vagytok!
(Banda!) Zihálva leül, papírzsebkendővel megtörli homlokát Ül. Sorsába néz Jó kutya. Ül. Mindenki jó kutya. Üljetek csak üljetek. Tetvek!

És az, Aki El Van Felejtve, ült a rettenetes autógázoktól önmérgezett egekben, ült a feloldhatatlan ellentétek között, amiket a földre bocsátott.
Ült. Hát hogyne ült volna Ő. Hiszen mostanában már régóta tétova. Lelkiismeret-furdalása van. Látja Ő már, csak azt ne higgyétek, hogy nem látja, hogy mindig mindenben ellentmond önmagának, és így ti, emberek, olykor tündöklőbbek vagytok mint Ő. Szenvedés által.
A Nagy Hiú, a legnagyobb Hiú, amikor egyszer megmondtam neki, így a szemébe, hogy minden ellentmond a Teremtésben, de minden... láttátok volna akkor Őt. Hogyan sápadott.

És ezért kell nekem itt ülni. Itt kell nekem ülni a Földön, ezen a neobarokk színpadon és naponta elmondani, hogy mi van!
Mért ítélt erre, ha nem akarja hogy mondjam? És ha nem akarja, mért ítélt erre? Figyelitek, mekkora nagy ravasz?

Szóval ült. Ült a rettenetes mennyekben. Körülötte az angyalok szájukhoz emelték a trombitáikat, aranytrombitáikat, szemüket mind Őrá vetették és vártak, ismételten vártak a jelre, a felemelt mutatóujjra, hogy egyetlen fúvással porig romboljanak mindent.
Régi móka volt ez. Már az angyalok is tudták még, hogy Ő mostanában már megint nem fog inteni, csak eszeveszett döfölődés, disznó rihonya visítozás, jugoszláviai csecsemő-legéppisztolyozás és a szokásos apróságok. Azok fognak folyni tovább, mert az ítéletidő lágyul, egyre lágyul. (És az Én bűnöm még mindig nem elegendő!!) Tehát lágyult, lágyult az ítéletidő, az, Aki El Van Felejtve, maga is tudta, hogy el van felejtve, de ezért Ő nem haragszik, dehogy haragszik, Isten őrizz. Csak Zárójel Bezárva.

Aztán az angyalok (nem egyszerre, hanem össze-vissza) levették a szájukról a trombitáikat, és összenéztek mert annak, Aki El Van Felejtve, négy arca volt. Nézett erre, nézett arra, emerre meg amarra, de hát még mindig nem volt haragvó.

- Na jó, akkor nem haragszik - mondták az angyalok, eldobták a trombitáikat, botokat fogtak meg köteleket, és magára hagyták a Négyarcút, mert elindultak mérni. Botokkal meg kötelekkel. Mert ők, amikor ítéletszünet van, mérni járnak.
Mérni, mert a mérték meg az érték az működik, működik.

Miközben ebben a neobarokk színházban, ezen a barokk oltárképen itt vagyok, és ti is itt vagytok, mérnek. Egyre mérnek. Mert az angyalok egyre mérnek.

- De térjünk magunkhoz! - Lawrence még sose tűnt ilyen izgatottnak. - Én itt szívesen megtagadnám a nyugati kultúrát, ha bárki tudna helyette valami jobbat. A magam részéről kijön a belem a fogyasztástól, satöbbi, de a feladatom adott: önöket fölemelni, a gyerekeket megvédeni,
Seselj vajdától felháborodni, de hagyjuk. Tevére! Tehát Lawrence egy csettintésére tevékre szálltak hőseink a szedett-vedett piacon, azon a balkánin, ugye, ami nekik adatott. Egy-egy arab Lawrence kíséretéből maga mögé lökte Tímeát, a kilencedik hónapos gyönyörű terhest, Ecsédit, a híven emlékező kelet-európai értelmiségit és a tatár kánt, akiből rövidesen bankigazgató lesz. És ringott-ringott a tevekaraván, elhagyva az ócskapiacot. Anyák nyújtották fel csecsemőiket feléjük, hogy: - Vigyétek magatokkal, bele a másba!
Lawrence hátrasziszegett az él-tevéről: - Csak meg nem hatódni, majd egyszer visszajövünk mindenkiért! -Aztán a tevék felléptettek a Nyugati pályaudvar bársonyszőnyeges lépcsőin.

A harmadik tevéről Tímea leugrott: -Bácsi kérem, az én gyerekem apái miatt! - Azzal megfordult, és kartonruhás teste fejest ugrott a lent nyüzsgő szemétdombba. Burnuszokba és fejfedőkbe, kendőkbe és ázsiai nagymamákba. Karok kaszáló erdeje közé. Magányosan óbégató, galíciai zsidó ószeresek közé. Ott a helye.

Ecsédi utána akart ugrani, hisz valljuk be, magában szemérmes férfi módra beleszeretett, ő akart lenni az apa, mondjuk ki a szót, de Lawrence acélkarkötős, elarabosodott keze kinyúlt az indigókék burnusz alól, fölmarkolta az illetőt, szájához emelte, hogy hallhatóan: - Csak most meg nem hatódni, majd egyszer visszajövünk mindenkiért! Bent a pályaudvaron esélyt adnak. Esélyt. Vagy önök nem akarják az esélyt?!
És végre a tevék is beléptek az üvegcsarnokba, ahol az összes vágányon, az összes szerelvény mély álomban volt továbbá.
Ezután Ecsédi aztán jól meg volt ringva, dudorászott, énekelgetett magában a tevén.