Születtem Magyarországon, nyolcvanhét éves vagyok,
fejemben összekeveredtek féldecik, s kormányzatok,
neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is.
Harcoltam két háborúban, túléltem az Istenbe is.
Elhagytam kérném vagy harminckilenc asszonyt,
s vagy kétannyi elhagyott,
tankcsapdába hugyoztam, ettem lótetemet
és mégis itt vagyok.

Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál:
túléltem mindeneket, féldecis rezsimeket,
egy magyar túlélő, címzetes vitézlő
tönkrement lábain, de áll önök előtt.

Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,
hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul,
kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény,
hát elszállnak az első szélre, mi lesz így, kérdezem én?

Csakhogy Vizi itt kitépte a karját a Halmos szorításából, felpattant, és mondta, hogy: -Bocsánat, elnézést, micsoda vita ez! Nekem már rég meg kéne néznem, hogy hol, mikor és milyen vonatok mennek innen. Hogy mennek-e innen vonatok egyáltalán. Elvégre azért vagyok itt, vagy, miért is? És itt ennél a pontnál mintha megsüketült volna. Látni látott, de nem tudta, mit, kegyvesztetten imbolygott az asztalok között, szörnyű állapot, így szokott
eltévedni, aki el szokott, a szemében piros lámpák gyúltak: VESZÉLY, VESZÉLY.

És lám, lám, meg is jelent valaki -ilyenkor mindig megjelenik valaki-, aki hátulról közeledett, oldalról belenézett a Vizi arcába, és simán, jaj, de simán azt mondta: -Látom, ismerem, tudom, és nem akarom meggyőzni, hogy nincs meggyőződés. Csak mellesleg, épphogy mellesleg, csak annyit mondanék, mintegy ejtve, elejtve, tartson velem, meghalni megyek.
Lesz egy mozdulatom, ismeri azt a csomót, ami körbefon egy egyenest? És az üres fejet belehajtva egy kerekbe, elrúgva alul amin állunk, lefelé repülő, a nyakon csinál egy választékot. nem enged a testből a fejbe, hanem szétrobbant mindent ott, megállít, és ön csak fityeg. Úgy, mint mindig. Talán nem fityeg? Hát figyeljen végleg. Na, nem jön? Én megyek.
És az illető, aki ilyenkor mindig jön, kötélverő? Nem hiszem. Az illető az arcát beletolta a Vizi arcába. Na és ez talán magyarázatra szorul, de most hagyjuk itt Vizit, és nézzük inkább Ecsédit, inkább őt.

Ecsédi, aki továbbrohan a városban Vizi fényképével, hogy a barátom, a barátom, nem látták, nem látták. És aki véletlenül -hangsúlyozom, teljesen véletlenül- a Baross térre lyukad ki, a Keleti pályaudvar mellé. És itt üzletemberek közé keveredik, megzavar egy üzletet, erre meg akarják késelni, megverni, de végül csak föllökik Ecsédit, aki olyan szerencsétlenül esik, hogy zuhanás közben kihullik a barátja fényképe a kezéből, és Ecsédi rögtön csúszva, mászva, remegve próbál a lábak meg a cipők között odajutni a barátja fényképéhez. És ekkor -nem tudom, kinek mit mond- gojzervarrott cipő, egy hatalmas, fényesre suvickolt gojzervarrott cipő jelenik meg, és rálép az Ecsédi kezére, és olyan fényes a cipő, hogy az Ecsédi látja benne
a saját képmását, de nem ezzel törődik, hanem azt mondja: -Hoppá, hoppá, hoppá, észnél legyünk. Én ezt a cipőt valahonnan ismerem. És a tekintete végigkúszik a nadrágszáron fölfelé, a zakó csücskénél megáll, alapka, mondja, még följebb pöttyös nyakkendő, jobbra-balra hófehér ing, fölötte kőkemény inggallér, és ami a gallérra ráfolyik, toka, tokácska. És Ecsédi fölpattan, hogy : -Sas elvtárs, dr. Sas Norbert, mindjárt mindent megmagyarázok, Sas elvtárs! De Sas elvtárs rosszallóan csóválja a fejét, és mondja: -Csu, csu, Ecsédi, Ecsédi, Ecsédi, hát mondja, maguknál vannak maguk? Keverik, keverik Ecsédi, a jó Istenit maguknak!

Már megint addig ugrálnak, amíg magukon a világ szeme, mondja Ecsédi? Tessék, tessék. És Ecsédi felnézett, és mondta, hogy: -Sas elvtárs, én a Vizit keresem, tetszik tudni, a Vizi Miklóst. Sas elvtárs folytatta: -Nahát, aztán a maga Vizi barátja, hát egyszerűen nem ebben állapodtunk meg vele. Hát a Vizi egyike volt a legtehetségesebb, a leginkább szubvencionált koponyáknak részünkről, ás tessék, most értesülünk, hogy csinálja nekünk itt a felfordulást, a botrányt, cirkuszozik. Elnyír valamit teljesen zavaros irányba. Halljuk, hogy itt a pályaudvaron kétes kijelentések, messianizmus, részeg alakok. És Ecsédi fölugrott a levegőbe, majd mikor visszaérkezett, kérdezte, hogy: -A Vizi a pályaudvaron van, azt tetszett mondani, hogy a Vizi a pályaudvaron van? De Sas elvtárs folytatta, mint egy görgeteg, hogy: -Mi hittünk a maga Vizi barátjában, Ecsédi, hittünk benne. És maga is, Ecsédi, nekem itt túllihegi a kérdéseket. Nem veszi észre? Összeakadhat a bajusz, Ecsédi! Könnyedén! Hát meddig kell még magukat védenem? Én már fölülről lefelé, én már mindenkivel úgy vagyok maguk miatt!

Már maga Sólyom elvtárs is haragszik! Na, informáltam, pedig nem akartam. De nem állom meg, továbbra is kiszivárgok! Mi támaszkodni akartunk magukra, Ecsédi. Maguk meg ránk, nem? Azt akarják, hogy Karvaly elvtárs foglalkozzon az ügyükkel? Mert kezd már arra duzzadozni az akta odafele! Vagy ki akarják fogni a vitorlánkból a szelet, Ecsédi? Bevallhatja, ha ki akarják fogni! És akkor Jézus, támaszkodunk mi másra. Hála Istennek, tele van az ország tehetségesekkel! Támaszkodni még lehet! Itt van például a Lindauer, hát egyike a legragyogóbb koponyáknak. Ebből a Lindauerből, vagy kiből, csak úgy süt a tehetség. Miket kell hallanom, hogy levegőben lebegő poharak, csodavárás, ködevés, meg hogy maguknak
csak az egyik fele van itt, Ecsédi? Hát, hol is van a maguk másik fele? Meg tudná mondani? Vigyázhatna a barátjára, barátom!

És Ecsédi megint ugrott egyet, és kérdezte: -Sas elvtárs, tényleg azt tetszett mondani, hogy a Vizi a pályaudvaron van? Tényleg azt tetszett mondani?
És erre Sas elvtárs megfogta Ecsédi vállát, és -ahogy csak egy Sas elvtárs tud nézni- a sasszemével belenézett az Ecsédibe, és mondta, hogy: -Na, marad szépen, Ecsédikém, nyugodtan, elengedi magát, relaxál, jó, jó fiú, jó. És Ecsédi maradt is tátott szájjal, Sas elvtárs pedig belenyúlt a zakója zsebébe, kivett egy cukorkát, és puff bele az Ecsédi nyitott szájába.

És hát eddig is gyönyörű hangon beszélt a Sas elvtárs, de most még magasabb szinten kezdett énekelni, úgy, hogy én azt alig tudom utánozni, ezt énekelte: