Homály,
hasztalanul kutatsz,
fedi el az utat, melyen járunk,
Picikém,
Homály, s csöppnyi keserű íz,
ennyi az élet, talán
ez az élet nekünk.
Egy éj és itt a régi varázs,
újra égő parázs van szívem helyén,
tudom, úgyis hiába futsz, utolérlek
s kigyúl egy fény majd, majd valahol.
A csók, ez az édes gyümölcs,
ami újra itt ég a számon,
a csók, jaj, ez a végzet,
a csók, ez a végzet, halál.
Tánc, a hajad lobog,
engem reggelre vár a halál, talán,
szoknyád rubinpiros,
hajad rubinpiros, szemed rubinpiros,
lábad rubinpiros, füled rubinpiros,
melled rubinpiros, térded rubinpiros,
füled rubinpiros...
Mindegy, valahol itt tartott a dizőz, éppen, amikor egy fiatalember robogott föl a színpadra, oda a dizőzhöz, kitépte a kezéből a mikrofont, tett néhány lépést arrébb. Erre a dizőz ment utána, és mondta, hogy: -Ember, hova viszi, hát ez egy hosszú, szép dal, ennek még nincs vége, adja vissza!
Csak addigra a fiatalember, akinek a neve Vizi Miklós volt, már a tömeghez fordult, és kiabálni kezdett, hogy: -Emberek, hát maguk még mindig ezt hallgatják, nem volt elég még a homályból, a végzetből, a szerencsétlenkedésből? Én nem vagyok szerencsétlen! Azért vagyok ezen a pályaudvaron, hogy elinduljak. És még folytatta volna, hogyha a tömeg nem kezdi el őt lerángatni a dobogóról.
S miközben Vizi testi épségét veszélyeztették, egy hang süvített át a termen, hogy: -Zenét, zenét, zenét tovább, tovább, tovább, zenét, zenét! Jönnek a bankettezők, hát érettségi bankett. Vegyék le már azt az embert a foglalt asztalról, hányszor kell magának mondani, mamika drága, édes! És a hangzavarban meg a zűrzavarban valóban betódult egy csomó sötétkékruhás alak, a bankettezők. És kivált közülük egy, egy Halmos nevű, odafutott a tépett Vizihez, megcsókolta, miként Júdás, és azt mondta, hogy: -Miklós, te itt vagy? Hát erre aztán senki nem számított, hogy te is eljössz, Miklós. Jaj Vizi bizi mici, te! Hát összetartasz a régi srácokkal? Szép, szép.