Úgy látszik, a következő lépésben szabadulni kell a szeretőktől, a feleségektől, és a titkoktól. Itt kísérteni kezdett a szónoki hév, és Novák engedett, hogy: - Legyen nyilvános, ami nyilvánvaló! Engedjük szabadjára a viszonyainkban rejlő feszültséget, és fütyüljünk a keletkező zűrzavarra! Nincs féltenivaló! Ami ingatag bennünk, úgyis magától összedől. Tehát mégis csak föl, föl, föl, föl, föl! - és cölöpverő kalapácsok skandálták a szavak ütemét. Novák pedig elégedett volt a fogalmazással, hátradőlt a karosszékben, és azt mondta, hogy: - Jó. Akkor a nőügyek lezárva.
Prrrrrrrrrrr! - ez persze nem Novák volt, hanem megint a telefon csörgött. - Aha! Folytatják, mint annak a rendje. Ez a tanár úr lesz, lefogadom. - He-he-he… hm…khm…izé…Novák! Ne hordja magát ilyen büszkén, fiacskám! Hm, rebesgetnek magáról ezt, meg azt, hogy milyen nagy dalnok lenne… de maga ne üljön fel ezeknek a mendemondáknak, gyermekem, hát nem maga Petőfi Sándor, végül is. Hm, khm, hát Petőfi már meghalt, tanultuk, nem emlékszik? Meghalt, hála Istennek. Az volt, Novák fiam, a magyar történelem utolsó nagy pillanata, ne felejtse el, valahogy el ne felejtse…
- Hát nem, tanár úr! Csak csengessen, csak berregtessen, azért sem veszem fel. Nem fogom még egyszer meghallgatni a vonatkozó történetet. Dienes-féle verzió… Inkább azt mondom, hogy a dolog úgy áll, hogy mégis csak én vagyok Petőfi, én vagyok, és élek, és