Verze1:
Barátság… ez egy fogadalom, nem töri fel átok,
Az erkölcsöm szilárd, hatalmas szikla mégis mögé látok.
Fölé szállok, ha kell, kereslek, mert elvesztél,
A szarban hagytalak egyszer, mégis barátnak neveztél…
Nevettél, ha nevettem, sírtál, ha sírtam,
Nem kellett a repp, de szöveget mégis írtam…
Addig bírtam, amíg magával nem ragadott az utcarepp
Megkérdezték hogy ez most… a Gerola cucca lett.
Bólogattál… előre haladtunk, évekről évekre,
Vetettük a pillantásunkat, szépekről szépekre…
Hajnalig fent maradás után szétszedve kezdtük el
Mert amit látsz, azt építettük fel saját kezünkkel.
Ez lett a második életünk, amit reszketve élünk,
Az igazság a fegyverünk, mi csak erről beszélünk…
Célomat hajtom, hogy megfeleljek az elvárásoknak,
Köszönhetem ezt neked, és az összes meglátásomnak.
Szertefoszlott álmaim közt talán még akad ép,
Ami csak egyenes út, és nem kettészakadt szakadék…
Bár látásom elgyengül, a horizontom eltűnik,
Az álmok völgyéből, most egy reménycsillag feltűnik.

Refrén:
A múltam fénylik, éj… De mégis,
Úgy érzem, hogy az emlékek közt én is
Csak egy rab vagyok, úgy, mint te… éj
Csak egy rab vagyok, úgy, mint te…

Verze2:
Barátság ez alapkő, nem aprócska kavics,
Az igazit kerestem, majd körbevett 100 hamis.
A reppem nyers, egyenesen az utcáról,
A Dávid utcagyerek bazd meg, nem mucsácsó,
Boromba kóla, pálinkám keserű,
A képlet egyszerű, de mégis bonyolult,
Napsütést akartam, majd az ég elborult.
Vezérfényem a cél helyett már az álmok,
Egy olyan világ, ahol nem basznak át a lányok,
"és az, te vagy kicsilány"… ismerős mondat.
Vajon most is hol vagy? Vajon jól vagy?
Igazából már nem érdekel csak egy álca,
Ami egyszer lehull, és a picsába…
Küldöm az összeset, egytől egyig,
Bánat helyett lírika… így jutottam el a reppig.
Ha az élet csettint, Dávid ököllel válaszol,
Csendet szeretnék de, mégis lárma szól.
Szívem legmélyén, ami ihleti a dalokat,
Nekem passzolhatsz, nem vagyok önző.
Bár amíg te kihagyod a ziccert, addig Dávid gólt lő…

Refrén:
A múltam fénylik, éj… De mégis,
Úgy érzem, hogy az emlékek közt én is
Csak egy rab vagyok, úgy, mint te… éj
Csak egy rab vagyok, úgy, mint te…

Verze3:
Csak azt láttam, amit mutattak, meg amit elrejtettek,
A Gergő az őszinte srác, nem a fejemre ejtettek…
Mégis átvertek a meglátások, amik felkavarnak,
Csak a horizontom tiszta, de néha megzavarnak…
Félrenézem, ami tisztán a szemem előtt futott el,
Minden vágyam elengedtem, azért túlzok, mer…
Így látom, amit kiemeltem, volt hogy barátaim irigyeltem,
Úgy látod, nevettem, pedig valójában sírni mentem…
Vívni mertem, hogy legalább magammal legyek tisztába,
Miről szól az életem, leírom majd az elpén tíz számba.
Én az a srác vagyok, aki, mert nagyokat álmodni,
Az álom olyan erősen szorított, hogy nem tudtam távozni…
Én vagyok a szemtanú, de nem láttam semmit,
Amiket leírtam azokat láttam, nem tagadom csak ennyit…
Ez nem enyhít, mert félrelökött a sorsom, le az útról,
Előröl, kezdtem a dolgokat, de nem mindent újból…
Valamit folytattam, valamit meg eldobtam magamtól,
Elváltam az emberektől, és így elváltam a haragtól,
A szavaktól fejemben a gondolatok egymásra születtek,
A sorok között az igazság fegyverei egymásra tüzeltek.
Ezzel üzentek, hogy az ellenségből végül barát lesz,
Hogy a gé meg a tédé ellenségek, ugyan hagyd már ezt…

Refrén:
A múltam fénylik, éj… De mégis,
Úgy érzem, hogy az emlékek közt én is
Csak egy rab vagyok, úgy, mint te… éj
Csak egy rab vagyok, úgy, mint te…