Nem tudom hogy miért, ez lett a himnuszom,
Én a gondjaimon lovagolok, te meg az ibuszon.
Véget ért valami, életem része lett,
hazudnék ha azt mondanám, hogy elfeledtelek.
Te voltál nekem a társ, egy olyan megnyugvás
a rohanó életemben, amilyen talán nem is lehet más.
Rengeteg szép volt, ami sajnos elveszett,
nem értem egyszerűen hogy mi lett veled.
Mellettem álltál, és én is melletted
itattam könnyedet, óvtam a lelkedet.
Éreztem testedet, ahogy hozzám simult,
számomra a pokolból te voltál a kiút.
Nem egy fiút, hanem egy érző szívet kaptál,
amit ápolgattál, most meg eltapostál.
Vajon miért?
Most nem fontos az ok. Ilyen őszinte párt nem kapsz többet, mint én vagyok.


Az élet az egy adomány. Vagy lehet mégsem?
Nem tudom miért játszanak így fent velem az égben.
Egyre jobban lent a földön, senkinek érzem magamat
a régi emlékek széjjel cincálják az agyamat.
Mi lehet a kiút, talán a nagy halál?
Gyerünk hát, nézzük! Mi van ha elém áll?
Azt mondom ugyan már, nekem ez nem kell.
Gyerünk már TÍ, a földről kelj fel!!
Egy szép elveszett, de hol lehet a legszebb?
Hiába bujkálsz, én úgyis meg kereslek.
Úgyis előszedlek, és ide teszlek,
a lelkembe lévő űrbe, és azt mondom, hogy: nesztek!
Megjártam ezt is, bár az utam soha nem sima.
Tanuljatok a lelkemből! Mc T, Krónika.