a háztetőn, hol a Hold lecsordul
a csillagfényes bádogon túl,
a macskalépcsőn egy macska bandukol,
az ő szíve melegre vágyik,
de a bundája ázik - cudar egy világ...
bizony nehéz a sorsa, sóhajt egyet,
miau, miau, most merre menjek,
hol vár engem puha ágy?
és a Tejút oly messze van,
és az égről a sajt is elgurult, - hát ez van...
c' est la miau! - vagy hogy is kell írni,
nem tudom, ezt hogy lehet bírni!
így kesereg, bajusza lekonyul,
fejét a kéményzugra hajtja,
és az álom lágyan ráborul.
álmában már messze jár,
a házak fölött, a csillagok közt száll,
kitárt mancsát simogatja a tejfölillatú szél,
de ha jő a reggel, álma véget ér...
eridj, szállj, repülj álommadár,
itt a szívem, vidd magaddal, rám ne várj!
tudod, lelkem törött szárnya a végtelentől fél,
de ha jő a reggel, álmod bennem él...
az ezernyi fényes, fehér csillag
lehull az égből, de el nem olvad,
jéggé válik a világ,
és a Föld döcögve megáll,
csak az ő szíve dobog tovább,
szíve melegét a világnak adta,
bundája kihűlt, de ezt már nem tudta,
egy sóhaj, és minden véget ért,
lelke a végtelen macskalépcsőn baktat az ég felé,
hol az álom örökre tart...
álmában már messze jár...
persze nem így volt ez egészen,
ez egy dalszöveg csupán...
puha fészek a két karom,
benne a macskám simogatom,
és a fotőjben együtt álmodunk tovább...