Mint egy hosszú lányregény,
hogy véget érjen, nincs remény.
Zsúfolt lapjait a bánat fűzi át.
Hisz úgy már rég a nap se kel,
hogy aznap nem veszítlek el.
Hagynunk kéne már e tűzbe hullt csodát.
Tudom én, van vágy, mi sírig él,
de mondd, minek az út,
mit könnybe fojt a múlt?
Semmit sem ad,
semmit sem ér!
Szakíts ha bírsz!
Nekem nincs erőm,
ha te hívsz és hívsz;
amíg kérsz, jövök én,
s ugyanúgy várok rád.
Szakíts, ha bírsz!
S az a régi lap,
mire rég nem írsz,
legyek én!
S hadd írja más
a többi oldalát!
Miért tart most is, jól tudom,
ez el nem múló vonzalom -
egy boldog perc veled, az más dimenzió.
Ez érvnek szép, de mit remélsz?
hisz jóvátenni túl nehéz
a bánat napjait, mi senkinek se jó.
Tudom én...
Szakíts, ha bírsz...!
Ha itt tarthatnál örökre,
talán megtennéd,
vagy száműznél egy szigetre
hol csak tiéd lennék.
Már itt hagynál, de mégsem lépsz,
az sem baj, ha fáj,
mert elrémít, hogy mással élsz
de hagynunk kéne már!