Sötét szobám falán egy árnyék
ez maradt csupán: ébredő magány.
Ne menj, ne menj, ne menj, ne menj -
mondanám,
de késő,
érzem, elszakít az elfutó idő.
Nélküled már nem harcolok
Sose tudom, nem tudom majd hol leszel!
Nélküled már nem szárnyalok
- Húz a sötét, süllyedek a mélyben el!
Nélküled már csak hallgatok
- Ami vagyok, érted volt és csak neked.
Nem vagy, így már én sem vagyok.
- Ködbe veszek, semmi leszek nélküled.
A hűvös őrzi még mindenen a lelked,
s bánat fonja át tested illatát.
Miért, miért, miért, miért,
nem felelsz többé?
Folyton kérdem én,
bár úgysem érteném.