Én meg találtam nyáron kár,
Hogy ősszel semmit sem ért.
Vörös szobában vár,
Mert ott ha, benn ül, nem kér
Semmiből, és most valahogy
Eszébe jut: Együtt ültünk
A fűben, s a nappal fogy,
Vadlesbe zárva szívünk.
Ha onnan körbe néz,
Nem lát már csillaghullást.
Hol van a józanész?
Miért nem talál megnyugvást?
Esőben a várost járod,
Hogy mossa el lelked búját.
De tőle hiába várod,
Hisz sokaknak állja útját.
Talán eltévedt és reméli,
Azt hogy minden ágat elér.
S ha a fáról lenéz, nem szédül
Meglátja, mitől nem repül-
Nek rá a szárnyak, mert ahogy
A madarak csinálják, úgy nem fog
A szellővel tovább állni.
A fenyőről a tölgyre szállni.