Ott fent hullnak a csillagok, mint suta félmondatok.
Olyan mélyen lent vagyok, mindig rád gondolok,
Mikor elfogy fent a hold, már semmit sem várhatok,
Ébren is csak rólad, csak rólad álmodom.
A végtelen hosszú éjszakán csak a semmit öleltem át,
És nappal utána körbejárom az elhagyott szobát,
Merre jársz? És otthont hol találsz?
Mondd, éjjel kire vársz? Ha az állomáson az utolsó vonat is itthagyott,
Messze már, a füstje rég elszállt, a peronon senki se vár,
Csak a szél sodorja az álmodat, a vágyadat!