Csodálatos emberek utaztak egy hatalmas buszon a gyönyörű, új, a világ legnagyobb áruháza felé. Nagyon boldogok voltak, mert tudták, hogy végre megszerezhetik azokat a csodálatos tárgyakat, amelyekre annyira vágytak, amelyek annyira kellettek nekik, hogy végre teljes életet élhessenek. Buszuk gyorsan suhant. Majd lassan lelassított, félrehúzódott és kinyílt az ajtaja. És felszállt egy rettenetes nyomorult, akinek nem volt lába, teste valamilyen deszkához volt erősítve és két nyomorult karján alig tudta magát fölhúzni a buszra és ott szuszogott. Haja foltokban hiányzott, szájából folyt a nyál, arca zsíros volt, a feje lucskos, teste sáros. Az utasok undorodva néztek rá, majd lesütötték a szemüket, nem akartak róla tudomást venni. Ő pedig a két sor szék közé szorulva, elkezdett a nadrágján babrálni a lába között, majd elővett váratlanul valami kis tárgyat. Egy ezüst, csodálatos, szétnyitható kis készüléket. Egy kis ezüst mobiltelefont, amelyik a legújabb volt… a legcsodálatosabb, a legújabb, a legtöbb képességgel, lehetőséggel… amelyik egyszerűen A készülék, a legjobb készülék volt. Az utasok tényleg meglepődtek. Ó! Ennek az iszonyatos, ronda, rettenetes embernek mi is van a tulajdonában! Egyikük felállt, és lassan közelebb lépett a nyomorékhoz.
- Mondja… megnézhetném azt a kis készüléket? Mi az ára? Szeretném megszerezni! Lehetne az enyém?
Lassan a többiek is odabátorkodtak.
- Igen! Hű! Tényleg! Ez a legjobb! Ú, erre vágytam! Ez az! Ez a csúcs! Mennyibe kerül?
A nyomorult felnézett, majd azt mondta:
- Az ára… az ára egy szopás. Egy aranyos, egy jó, komoly, engem kielégítő, szép, mindent teljesítő, kielégítő, csúcs, jó szopás. Egy szopás.
Az utasok felháborodtak. Hogy képzeli, hogy gondol ez az állat ilyen rettenetes dolgot kérni tőlük, a szép, gyönyörű, korszerű utasoktól. Majd néhány percnyi dermedt csend után egy középkorú, szemüveges, mérnök kinézetű férfi azt mondta:
- Rendben! Nekem jó az ár. Én teljesítem. Áll az alku.
Nyomorult körülnézett az arcokon, majd azt mondta:
- És másnak nem kell?
Majd hamarosan jelentkezni kezdtek a többiek: lányok, fiúk, nők, férfiak, idősek, fiatalok, gazdagok, és kevésbé gazdagok. És mindannyian ott nyújtották a kezüket, jelentkezve az égbe mint jó kisdiákok, mint a legjobb kis osztály legjobb diákjai. És a nyomorult mosolyogva nézett rájuk, nézett rájuk, majd végül egy fiatal lányra bökött és azt mondta:
- Akkor legyél te!
És a lány boldogan letérdelt, majd matatott egy kicsit a nadrágja körül, kibontotta, elővette, hú… azt, amit keresett. És fölállította, majd hú… bólogatni kezdett, hú… azt mondta a nyomorult, hogy búú… És végre mosolygott. Végre megelégedett volt. És előtte a lány pedig bólogatott és nagyon jól végezte a dolgát. Hamarosan megvoltak. Nyomorult visszapakolta azt a hatalmas cuccot a nadrágjába, majd dobott hátra egy bukfencet. Megfordult, odadobta a lánynak a mobiltelefont és elkiáltotta magát, hogy:
- Éljen az orális kommunikáció! Éljen az orális kommunikáció! Éljen, a mindennél többet érő orális kommunikáció!
Az utasok nagyon szomorúak voltak, hogy lemaradtak egy kiváló üzleti lehetőségről és vágytak a nyomorult után. Mert azért neki nem csak mobiltelefonja volt. Persze nem tudhatták, hogy a vadonatúj áruházban minden megvásárolt lángos mellé egy ilyen készüléket kaphattak volna… nem tudhatták még azt sem, hogy milyen fontos az orális kommunikáció… kommunikáció… orális kommunikáció…