A fekete hattyú gyászt visel magáért,
Én is gyászt viselek a régi babámért.
Istenem, istenem, de sok ennyi idő,
Hogy telik el búval ennyi gyászesztendő?
Nyárba nyíl a szegfű s e sok piros rózsa,
Nem tudnálak, rózsám, felejteni soha.
Nem tudnálak, rózsám, soha megátkozni,
Nagy átok van rajtam, mér’ tudlak szeretni?
Hosszú az éjszaka, nincs, kivel aludjak,
Bánatos a szívem, nincs, ki vigasztalja.
Sokan lefeküsznek, víg álmokat látnak,
Csak az én szemeim párnákat áztatnak.
Fúvom az éneket, de nem jókedvemből,
Csak a bú fuvassa szomorú szívemből.