Muzsikás-koncert lesz november 11-én a Pesti Vigadóban
tovább
Az ajkak tánca
Lakat - A titkok őrzője
Kíméletlenül tombolt az ősz odakint,
Az éhes föld magához faleveleket int.
A meztelenre vetkőzött fák tövében,
Libatoll szunnyadt a költő övében.
S bár pusztult körülötte már a világ,
Gomblyukában ott egy friss virág.
Már minden túl nyirkos, túl nyers,
A tollban is alszik az utolsó vers.
A fényben épp poros a régi gyertyatartó,
És nyikorogva sikolt fel a nyíló ajtó.
Ajtóban a költő, szemében a vágy,
Pimaszul kacsintott felé az ágy.
De hirtelen egyszerre mozdul a táj,
S már csókra nyílik egy női száj.
És az, ami köztük ezután történt,
Megtört ezerévnyi törvényt.
A padlóra zuhant az ódon gyertyatartó,
Ahogy vadul csapta be a vágy az ajtót.
És mintha az ég új világot nyitna,
Robbantott bombát bennük egy szikra.
Az egyesülésre most már minden kész,
Nem lép már közbe se álom, se józanész.
A perzselő vágy most bennük testet ölt,
És ettől a perctől csak nekik forog a Föld.
Csak űzik egymást gyönyörhullámokba rántva,
És feléget mindent az ajkaik tánca.
Nem számít, ha fáj, vagy ha túl merész,
Holnap úgyis már csak emlék az egész.
Zabolátlan kéjjel tombol már a vágy,
Hangosan recsegve, könyörög az ágy.
Itt nem számít a múlt, a jövő, a jelen,
Mikor két ember teljesen meztelen.
Csókok közt ölelések a múltból a mába,
Míg a gyönyör nem hajlítja őket karikába.
Akkor egy percre megáll az élet,
Ahogy a testük egymásé lett.
Szemükre az éjjel lágy álomport hint,
S már az ősz sem olyan zord odakint.
Majd reggel aztán, ha jön az ébredés,
Újra kezdetét veszi az egymásba tévedés.
A költő pedig, kit az emlék perzsel,
Majd lenyugtatja, magát-e versel.
S felteszi a kérdést ihlettel áldottan:
Valóság volt ez vagy csak álmodtam?
Az éhes föld magához faleveleket int.
A meztelenre vetkőzött fák tövében,
Libatoll szunnyadt a költő övében.
S bár pusztult körülötte már a világ,
Gomblyukában ott egy friss virág.
Már minden túl nyirkos, túl nyers,
A tollban is alszik az utolsó vers.
A fényben épp poros a régi gyertyatartó,
És nyikorogva sikolt fel a nyíló ajtó.
Ajtóban a költő, szemében a vágy,
Pimaszul kacsintott felé az ágy.
De hirtelen egyszerre mozdul a táj,
S már csókra nyílik egy női száj.
És az, ami köztük ezután történt,
Megtört ezerévnyi törvényt.
A padlóra zuhant az ódon gyertyatartó,
Ahogy vadul csapta be a vágy az ajtót.
És mintha az ég új világot nyitna,
Robbantott bombát bennük egy szikra.
Az egyesülésre most már minden kész,
Nem lép már közbe se álom, se józanész.
A perzselő vágy most bennük testet ölt,
És ettől a perctől csak nekik forog a Föld.
Csak űzik egymást gyönyörhullámokba rántva,
És feléget mindent az ajkaik tánca.
Nem számít, ha fáj, vagy ha túl merész,
Holnap úgyis már csak emlék az egész.
Zabolátlan kéjjel tombol már a vágy,
Hangosan recsegve, könyörög az ágy.
Itt nem számít a múlt, a jövő, a jelen,
Mikor két ember teljesen meztelen.
Csókok közt ölelések a múltból a mába,
Míg a gyönyör nem hajlítja őket karikába.
Akkor egy percre megáll az élet,
Ahogy a testük egymásé lett.
Szemükre az éjjel lágy álomport hint,
S már az ősz sem olyan zord odakint.
Majd reggel aztán, ha jön az ébredés,
Újra kezdetét veszi az egymásba tévedés.
A költő pedig, kit az emlék perzsel,
Majd lenyugtatja, magát-e versel.
S felteszi a kérdést ihlettel áldottan:
Valóság volt ez vagy csak álmodtam?
kapcsolódó videók
keressük!
