Muzsikás-koncert lesz november 11-én a Pesti Vigadóban
tovább
VÉG / LET
Lakat - A titkok őrzője
Már éjfél is elmúlt körülöttem régen,
Én itt ülök mégis teljesen ébren.
Sehol az a pont, mitől aludni tudnék,
Óh, bárcsak tényleg a pokolra jutnék.
Mert hiába virrasztok szűz papír felett,
Már egyedül vészelem át ezt a telet.
És hiába készülök, szerelmes versel,
A dühöd itt bennem, mindent felperzsel.
Erős vagyok, tudom, de most megint sírok,
Egy jéghideg konyhában verseket írok.
S mint, a kihullott könnycsepp a rideg kövön,
Ne félj, majd egyszer ezt én is kinövöm.
Hát, verseket írok, csak nem értem minek,
Hozzá szólna, de mégsem szólhat senkinek.
Hiszen, nagyon más oka nem lehet annak,
Hogy sajátos jelentést ad a nagy szavaknak.
Most megint én vagyok a szemét tetű,
Hisz, neki a szerelem csak-e kilenc betű.
„Szeretlek” zengett egy baráti versben,
Miben nem is lehetne belekötni elvben.
De Ő viszont valami másnak látta,
Túl közelinek, túl intimnek találta.
Hiszen ez a szó az övé és senki másé,
Csak Ő mondhatja nekem szerető társként.
Hát, kiborult rendesen egyetlen szó miatt,
S hitte, hogy most majd szépen kirak.
Hiszen én tehetek arról, aki ezt írta,
És tényleg most már mit képzel Tilda.
Én komolyan mondom, vártam sokat,
Tűrtem az engem becsmérlő sorokat.
És bíztam titkon abban, hogy felébred majd,
S meglátja, hogy nincs, ki a pasijára hajt.
De csak maradt ugyanolyan bunkó velem,
Mostanra viszont már nincsen több türelem.
Mostanra már tényleg elegem van abból,
A flegma fejekből, az obszcén szavakból.
Én ugyanis tudom és hiszem,
Nem játékszer az én szívem.
Kinyitni vágyom s nem bezárni,
Nem a viták miatt kell együtt járni.
Ne a konfliktus tartsa az embereket össze,
Gyönyörbe kell, hogy a pár egymást fürössze.
De itt már se gyönyör, se összetartás régen,
Csak a rajtunk nevető csillagok az égen.
Most lett hát itt tényleg vége a dalnak,
Az ilyen képzavarok úgyis korán halnak.
Ez kínlódás csupán rég már nem szerelem,
Hát nem tűröm tovább, hogy játszanak velem.
Bár csóró vagyok és csak a verseim vannak,
Már nem adok tényleg több esélyt annak.
Hogy rám osztják megint-e bűnös szerepet,
Hogy épp az alázzon kit őszintén szeretek.
Hát, itt van, amire mindig is vágytál,
Én úgyse vagyok több mint, egy ágytál.
Túl kevés ez, hogy a közös utunkat járjam,
Hisz Te nyilván sokkal okosabb vagy nálam.
Te tökéletes vagy, gyönyörű és kész,
De hiába mindez, ha az agyamra mész.
A szépséged hozzám sajnos túl nagy,
És csak dekoráció benned az agy.
Túl durvák a szavak, túl kemény a jelen?
Te miket csináltál eddig szerinted velem?
Mindegy is, hagyjuk hisz a bűneim nagyok,
És ugye, hát én csak undorító vagyok.
Hát, elegem lett végleg és semmiért nem kár,
Nem könyörgök többé, hogy: Gondolkozz már!
Nélkülem ne félj, majd újra tündökölhetsz,
Itt ez a vers is, hogy már megint gyűlölhess.
Ez hát, az utolsó dal, valóban a végső,
Siránkozni ezen már régóta késő.
Veled kevesebbszer éltem, mint ahogy haltam,
S már bánom, hogy nem csak szexet akartam.
De a türelmemből már nincs semennyi,
Hát, szabad vagy mától, végeztünk: Ennyi!
Én itt ülök mégis teljesen ébren.
Sehol az a pont, mitől aludni tudnék,
Óh, bárcsak tényleg a pokolra jutnék.
Mert hiába virrasztok szűz papír felett,
Már egyedül vészelem át ezt a telet.
És hiába készülök, szerelmes versel,
A dühöd itt bennem, mindent felperzsel.
Erős vagyok, tudom, de most megint sírok,
Egy jéghideg konyhában verseket írok.
S mint, a kihullott könnycsepp a rideg kövön,
Ne félj, majd egyszer ezt én is kinövöm.
Hát, verseket írok, csak nem értem minek,
Hozzá szólna, de mégsem szólhat senkinek.
Hiszen, nagyon más oka nem lehet annak,
Hogy sajátos jelentést ad a nagy szavaknak.
Most megint én vagyok a szemét tetű,
Hisz, neki a szerelem csak-e kilenc betű.
„Szeretlek” zengett egy baráti versben,
Miben nem is lehetne belekötni elvben.
De Ő viszont valami másnak látta,
Túl közelinek, túl intimnek találta.
Hiszen ez a szó az övé és senki másé,
Csak Ő mondhatja nekem szerető társként.
Hát, kiborult rendesen egyetlen szó miatt,
S hitte, hogy most majd szépen kirak.
Hiszen én tehetek arról, aki ezt írta,
És tényleg most már mit képzel Tilda.
Én komolyan mondom, vártam sokat,
Tűrtem az engem becsmérlő sorokat.
És bíztam titkon abban, hogy felébred majd,
S meglátja, hogy nincs, ki a pasijára hajt.
De csak maradt ugyanolyan bunkó velem,
Mostanra viszont már nincsen több türelem.
Mostanra már tényleg elegem van abból,
A flegma fejekből, az obszcén szavakból.
Én ugyanis tudom és hiszem,
Nem játékszer az én szívem.
Kinyitni vágyom s nem bezárni,
Nem a viták miatt kell együtt járni.
Ne a konfliktus tartsa az embereket össze,
Gyönyörbe kell, hogy a pár egymást fürössze.
De itt már se gyönyör, se összetartás régen,
Csak a rajtunk nevető csillagok az égen.
Most lett hát itt tényleg vége a dalnak,
Az ilyen képzavarok úgyis korán halnak.
Ez kínlódás csupán rég már nem szerelem,
Hát nem tűröm tovább, hogy játszanak velem.
Bár csóró vagyok és csak a verseim vannak,
Már nem adok tényleg több esélyt annak.
Hogy rám osztják megint-e bűnös szerepet,
Hogy épp az alázzon kit őszintén szeretek.
Hát, itt van, amire mindig is vágytál,
Én úgyse vagyok több mint, egy ágytál.
Túl kevés ez, hogy a közös utunkat járjam,
Hisz Te nyilván sokkal okosabb vagy nálam.
Te tökéletes vagy, gyönyörű és kész,
De hiába mindez, ha az agyamra mész.
A szépséged hozzám sajnos túl nagy,
És csak dekoráció benned az agy.
Túl durvák a szavak, túl kemény a jelen?
Te miket csináltál eddig szerinted velem?
Mindegy is, hagyjuk hisz a bűneim nagyok,
És ugye, hát én csak undorító vagyok.
Hát, elegem lett végleg és semmiért nem kár,
Nem könyörgök többé, hogy: Gondolkozz már!
Nélkülem ne félj, majd újra tündökölhetsz,
Itt ez a vers is, hogy már megint gyűlölhess.
Ez hát, az utolsó dal, valóban a végső,
Siránkozni ezen már régóta késő.
Veled kevesebbszer éltem, mint ahogy haltam,
S már bánom, hogy nem csak szexet akartam.
De a türelmemből már nincs semennyi,
Hát, szabad vagy mától, végeztünk: Ennyi!
kapcsolódó videók
keressük!
