Személyes hangvételű videóklippel lepte meg rajongóit Tarány Tamás
tovább
Nagyon fáj
Lakat - A titkok őrzője
Emléxem még nagyon kicsi voltam,
S a fájdalmaimról senkinek se szóltam.
Pedig már akkor is hittem a szavakban,
Mégis sebeket vonszoltam magamban.
Gyerekként akkor még mindenben hittem,
Amit azóta is bánok már szerintem.
Hittem, hogy mindentől óvják a gyereket,
És ösztönből érzi mi az, hogy szeretet.
De öt évesen már rám szagadt az égbolt,
Istenem az is már milyen rég volt.
Mikor hajnalban könny ébresztett engem,
S az apám kezében szíjjal állt felettem.
Azt hiszem azóta sem értem az embert,
Akármit csináltam mindíg csak megvert.
Pedig egy rossz szót sem kapott soha tőlem,
Mégis rabszolgát csinált belöllem.
A napjait árjárta a vegytiszta pokol,
Társként követte Őt az alkohol.
S bár meg volt Neki a világ aranya,
Hitvese nő volt csak és nem anya.
Anya...szó ez mely maga az élet,
Szó mely bennem csak félelmet ébreszt.
Mert bezár előttem minden pici teret,
Hisz szemében sosem voltam jó gyerek.
Ha apám olykor részegen rámordult,
Alattomos módon Ő ellenem fordult.
És bántani kezdtett amikor csak tudott,
Elrettenésképpen bűnösnek hazudott.
Alkalmatlannak tartott az életre,
A verseimet sorra mind elégette.
S csak tömte magába azt a sok szert,
És mellette amikor akarta megvert.
Ez a két "ember" nevelt amíg tudott,
És nyugtatgattam magam: Nekem ez jutott.
De visszatekintve arra miből lettem,
Mostmár tudom, hogy miért szégyeltem.
Mostmár látom, hogy nem ez a normális,
Hogyha sír a gyerek, verjük meg máris.
Mostmár érzem, hogy milyen ha számítok,
És látszatboldogsággal senkit nem ámítok.
S bár azt mondják a vér vízzé nem válik,
A múlt sebei fájnak a halálig.
És bár túl vagyok rajta s már nem megyek oda,
Megbocsátani nem fogok soha.
S a fájdalmaimról senkinek se szóltam.
Pedig már akkor is hittem a szavakban,
Mégis sebeket vonszoltam magamban.
Gyerekként akkor még mindenben hittem,
Amit azóta is bánok már szerintem.
Hittem, hogy mindentől óvják a gyereket,
És ösztönből érzi mi az, hogy szeretet.
De öt évesen már rám szagadt az égbolt,
Istenem az is már milyen rég volt.
Mikor hajnalban könny ébresztett engem,
S az apám kezében szíjjal állt felettem.
Azt hiszem azóta sem értem az embert,
Akármit csináltam mindíg csak megvert.
Pedig egy rossz szót sem kapott soha tőlem,
Mégis rabszolgát csinált belöllem.
A napjait árjárta a vegytiszta pokol,
Társként követte Őt az alkohol.
S bár meg volt Neki a világ aranya,
Hitvese nő volt csak és nem anya.
Anya...szó ez mely maga az élet,
Szó mely bennem csak félelmet ébreszt.
Mert bezár előttem minden pici teret,
Hisz szemében sosem voltam jó gyerek.
Ha apám olykor részegen rámordult,
Alattomos módon Ő ellenem fordult.
És bántani kezdtett amikor csak tudott,
Elrettenésképpen bűnösnek hazudott.
Alkalmatlannak tartott az életre,
A verseimet sorra mind elégette.
S csak tömte magába azt a sok szert,
És mellette amikor akarta megvert.
Ez a két "ember" nevelt amíg tudott,
És nyugtatgattam magam: Nekem ez jutott.
De visszatekintve arra miből lettem,
Mostmár tudom, hogy miért szégyeltem.
Mostmár látom, hogy nem ez a normális,
Hogyha sír a gyerek, verjük meg máris.
Mostmár érzem, hogy milyen ha számítok,
És látszatboldogsággal senkit nem ámítok.
S bár azt mondják a vér vízzé nem válik,
A múlt sebei fájnak a halálig.
És bár túl vagyok rajta s már nem megyek oda,
Megbocsátani nem fogok soha.
kapcsolódó videók
keressük!
