Az egyszervolt nőim képeit nézem,

A depressziót magamban ezzel tetézem.

S bár ők már rég idegen pasiknál laknak,

Az önsajnálatban némi vigaszt adnak.



Van köztük kit rég, nem látok, rég nem hallok,

Van ki eltaszított, s van kit nagy becsben tartok.

Van kivel az érzés volt jó, van kivel a szex,

Volt, hogy a család szakított s volt, hogy a stressz.



De az emlékükben most is forr a tesztoszteron,

Pedig bizony egyikük sem volt egy Charlize Theron.

És sokáig hittem, hogy a hiányuk a nemlét,

De mostanra minden csak egy szép emlék.



Pontosan emlékszem nyolc éves lehettem,

Mikor az elsőt köztük megszerettem.

S bár sosem voltam az élet legjobbika,

Felfigyelt valahogy rám mégis Edina.



Idősebb volt bár s ezért veszélyt neszelt,

Ennek ellenére egyenlő társként kezelt.

Sokszor nem hagyta, hogy a nyakam kitörjem,

A sors ennek ellenére elragadta Tőlem.



Gyászolt a szívem és nem érdekelt senki,

Sok éven keresztül nem tudtam szeretni.

Csak áltattam magam, mint holtkóros vagány,

De be kellett látnom, hogy felfal így a magány.



Két év múlva, mikor tíz éves lettem,

Ki mellettem volt addig végre észrevettem.

S bár szólhatott volna, hiszen nem volt néma,

Csak vigasztalgatott csendesen Éva.



Őszintén vágytam végre boldog lenni,

De bármit is tettem, nem történt semmi.

A kudarcom könnyeit azóta is nyelem,

Négy teljes éven át, játszott Éva velem.





Ez január elsején aztán elmúlt a tűz,

S már nem volt bennem, ami hozzá fűz.

A szemem láttára, vadidegenekre mászott,

Észre sem vette, hogy megalázott.



Aztán éveken keresztül senkim se volt,

Már minden éjjelem a versekről szólt.

Tombolt a fájdalom és szomorú voltam,

Ennek ellenére senkinek sem szóltam.



Hisz amíg a számból a kapa kilógott,

A sors mindenfajta tyúkot rám sózott.

De forró volt a nyár, mint egy szavanna,

És új korszakot nyitott bennem Anna.



Azok a szemek egyből rabul ejtettek,

A haverok ekkor már irigyen lestek.

Mert ismertek és tudták nem halasztom el,

Hisz míg fiatal vagyok elveszem, mi kell.



Csodálatos utazás kezdődött el köztünk,

Fekete felhő sehol sem volt fölöttünk.

Mosolya varázsának gyorsan fogja lettem,

Ember sem született még kit úgy szerettem.



Ha néha hisztizett sohasem éreztem nyűgnek,

Hisz minden miben hittem benne testesült meg.

Tökéletes volt minden, míg nem jött a vihar,

És elrabolta tőlem a szépségipar.



Tudtam, hogy nehéz lesz majd mást találni,

De nem akartam a karriere útjába állni.

S bár a verseim máig szólni akarnak,

Öt év után lett vége a dalnak.



Elváltunk csendben, pedig a szívében laktam,

Majd rájöttem lassan, hogy magamra maradtam.

Kit legjobban szerettem, elvették tőlem,

Mi emberré tett eddig tépték ki belőlem.



Újabb csend következett, néma depresszió,

Már nem vidított fel a hosszú vakáció.

Csak hallgattam a rengeteg bölcs intelmet,

De berobbant ekkor végre az Internet.



Érdekesebb volt, mint ezernyi bordal,

Csábított a sokféle chatoldal.

Ezernyi jó nő Szilvi, Nóri, Csilla,

És itt lépett be a képbe Timilla.



Eleinte komolyan tartottam attól,

Hogy mellőlem jó hamar elstartol.

Nem vagyok jópasi s ez nehezítő elem.

Ennek ellenére három évig maradt velem.



Abban az évben valahogy nem virágzott a kőris,

Intőjelként vettem, hisz modell volt Ő is.

Tudtam, hogy sokkal jobbnak kéne lennem,

Mit éreztetett azzal, hogy megcsalt engem.



Nagyon fájt az a valami belül,

De hittem, hogy ez idővel elül.

Hisz a megcsalás után semleges lettem,

Hát nem volt mit tenni, útjára engedtem.



Kilépett a vörös démon az életem kapuján,

S én reszketve csuktam be az ajtót nagy mulyán.

A hangja máig is itt énekel bennem,

De pontosan tudtam, hogy tovább kell mennem.



Alig másfél éve aztán emléke szárnyat bontott,

S a boldogság lelkemre vadul rárontott.

A tükörben nézem csak ma is riadtan,

Hisz önmagamra leltem Mariannban.



Valami olyasmi ez, amit leírni nem lehet,

Milyen az, amikor egy igazi Nő szeret.

Gyönyört ont a csókja, a mosolya, a bőre,

Leírni se merem mennyit, kaptam Tőle.



Nem olyan ember kihez eddig szoktam.

Benne él kezdettől mindegyik soromban.

Néha üzletasszony, néha cicababa,

Tőle mindenkinek eláll a szava.



Szemei tűzében ölelnek a lángok,

Ölébe igyekszik mindegyik zarándok.

Szeretni akarja minden mozdulatom,

Ellen állnék de, csábít, mint az atom.



Sosem voltak köztünk önös érdekek,

És nincs jobb annál, hogy vele ébredek.

A hiánya fájdalma a pokolba lendít,

De ha mosolyogni látom az mindenen, enyhít.



S bár sohasem leszek Esztergomi érsek,

Gyógyít a tudat, hogy iránta érzek.

Nem akarok többé más irányba menni,

Semmit sem akarok csak boldoggá tenni.



Az idő szép lassan megtanított arra,

Nincs jövője annak ki a nőket, falja.

Mert hisz nem mindenkinél ugyanaz a tempó,

És ha nem tudnak követni az ugye nem jó.



Mert az én nőim egyike se volt Éva Peron,

Ettől függetlenül a játékba mind bevon.

És felforrósított ajkakkal ámít,

Nem, azért mert szemét, hanem mert így csábít.



És mielőtt e vers a megtorlásról szólna.

Csak halkan jegyzem meg, hogy ez a Nő dolga!

És ha majd magunk után emlékjelet hagyunk,

Ráébred a világ, hogy egymásért vagyunk.