Legbelül sohasem értettem a nőket,
Pedig én mindig is szerettem őket.
Akármi történt mindig kéznél voltam,
Ha megbántottak akkor sem szóltam.
Kitettem nekik szívem és lelkem,
Elismerést mégsem nyertem.
De nem is a köszönet, amit vártam,
Egy érzést csak mit magamba zártam.
Emlékszem, ahogy 13 lettem,
Még a fény is megnyílt felettem.
S beszélni tanította az eddig némát,
Ahogy megismertem Pap Évát.
Mosolyogva adtam oda mindenem vakon,
Pedig Ő csak lovagolt a nagy szavakon.
Hogy nem tudja s időre van szüksége,
Ez volt az élete, legdurvább szemétsége.
De nem érdekelt csak hajtott a hév,
Észre sem véve, hogy eltelt 3 év.
Semmim sem volt már csak a testem,
Mindenem feladtam annyira szerettem.
És bár azóta sem láttam olyan kék szemet,
Egyik nap aztán már elegem lett.
Visszafordultam a megkezdett úton,
Nem akartam rágódni a múlton.
Azóta máshogy tekintek a nőkre,
Csalfa hitvesekre, hű szeretőkre.
Érzéki csajokra, szerető anyákra,
Máshogy nézek az egész világra.
Nem is ért engem ez a balga népség,
Pedig megbénít azóta is a női szépség.
De nem nyílok meg előttük egyből,
És nem is hazudok mást szeretetből.
Csak magamat adom, de óvatosabb vagyok,
Mert, bár szememben még bizalom ragyog.
A bűnlajstromuk egyre lassan megtelik,
Mert egy nőtől érdekből minden kitelik.