Megjelent a KFT új albuma
tovább
A szavak mögött
Lakat - A titkok őrzője
Még alig múltam 10 mikor megismert a halál,
S én bátran néztem végig, ahogy élve felzabál.
Őszintén már akkor sem tudtam hinni magamban,
Bármekkora baj volt én magamra maradtam.
S ha gyerekként körötted semmit sem uralsz,
Elhiteted magaddal, hogy az életed kudarc.
Menekülni akarsz egy jövőbeli mába,
Hát beleestem én is ebbe a hibába.
Gyerek voltam még mikor elapadt a könnyem,
Vért izzadtam, azért amit más kapott meg könnyen.
Nekem meg maradt csak a sok hajnali kelés,
Vízhordások hada s az a pár falat kenyér.
Csábított a bánat, hogy magamat megöljem,
Hisz a saját anyám mindent sajnált tőlem.
Gúnyolódtak rajtam a szüleim mindketten,
Kiszolgáltam őket, míg én napi egyszer ettem.
De megfelelnem mégsem sikerült soha,
Nyugtattam magam: én vagyok ostoba.
Én vagyok csak az élet eltört tükre,
S emiatt nem vagyok méltó a szeretetükre.
Pedig bármit megtettem, amit csak kértek,
Én megcsináltam azt is, amitől ők féltek.
És nem érdekelt mi is a gyűlöletük oka,
Tehettem én bármit nem szerettek soha.
Gyermeki éltembe fájdalmat kevertek,
És ha ötöst vittem Ők, akkor is csak vertek.
A betegségeimre is magamra maradtam,
Nem segítettek pedig mindenem oda adtam.
De eljött a határ mit a szívemmel bírtunk,
Emlékszem Június 4.-t írtunk.
Éneklő vörösbegy repült ágról-ágra,
Tökéletes nap volt a halálra.
S a szomszédjaink tán még fel sem keltek,
A szüleim akkor már sokadszor vertek.
Vérzett már mindenem, de mégsem szóltam,
Meghalni akartam pedig csak 12 voltam.
S a halálvágyam pedig egyre nagyobb lett,
Anyám ezt meghalva kezembe nagy kést tett.
"-Ezzel csináld!" vágott, nevetve szavamba,
Miközben a kés már csúszott a hasamba.
Ütközésig toltam a pengét magamban,
És látva anyám arcát messzire szaladtam.
Magam se tudom de, azt hiszem féltem,
S meghalni sem hagy, azt reméltem.
Hasamban a késsel nem is jutottam messzire,
Elsötétült minden s nem emlékeztem semmire.
Elhittem, hogy többé senki nem ver össze,
S egy eperfa tövében zuhantam csak össze.
Az ébredés táncikált a meghiúsult vágyon,
Kinyitottam szemem s az anyám ült az ágyon.
Egy kicsit hittem, hogy a célom-elértem,
De enyhülés jele sem látszott a szemében.
Az akkori szavai máig itt élnek bennem,
Pedig úgy tizenkét éves lehettem.
S én bátran néztem végig, ahogy élve felzabál.
Őszintén már akkor sem tudtam hinni magamban,
Bármekkora baj volt én magamra maradtam.
S ha gyerekként körötted semmit sem uralsz,
Elhiteted magaddal, hogy az életed kudarc.
Menekülni akarsz egy jövőbeli mába,
Hát beleestem én is ebbe a hibába.
Gyerek voltam még mikor elapadt a könnyem,
Vért izzadtam, azért amit más kapott meg könnyen.
Nekem meg maradt csak a sok hajnali kelés,
Vízhordások hada s az a pár falat kenyér.
Csábított a bánat, hogy magamat megöljem,
Hisz a saját anyám mindent sajnált tőlem.
Gúnyolódtak rajtam a szüleim mindketten,
Kiszolgáltam őket, míg én napi egyszer ettem.
De megfelelnem mégsem sikerült soha,
Nyugtattam magam: én vagyok ostoba.
Én vagyok csak az élet eltört tükre,
S emiatt nem vagyok méltó a szeretetükre.
Pedig bármit megtettem, amit csak kértek,
Én megcsináltam azt is, amitől ők féltek.
És nem érdekelt mi is a gyűlöletük oka,
Tehettem én bármit nem szerettek soha.
Gyermeki éltembe fájdalmat kevertek,
És ha ötöst vittem Ők, akkor is csak vertek.
A betegségeimre is magamra maradtam,
Nem segítettek pedig mindenem oda adtam.
De eljött a határ mit a szívemmel bírtunk,
Emlékszem Június 4.-t írtunk.
Éneklő vörösbegy repült ágról-ágra,
Tökéletes nap volt a halálra.
S a szomszédjaink tán még fel sem keltek,
A szüleim akkor már sokadszor vertek.
Vérzett már mindenem, de mégsem szóltam,
Meghalni akartam pedig csak 12 voltam.
S a halálvágyam pedig egyre nagyobb lett,
Anyám ezt meghalva kezembe nagy kést tett.
"-Ezzel csináld!" vágott, nevetve szavamba,
Miközben a kés már csúszott a hasamba.
Ütközésig toltam a pengét magamban,
És látva anyám arcát messzire szaladtam.
Magam se tudom de, azt hiszem féltem,
S meghalni sem hagy, azt reméltem.
Hasamban a késsel nem is jutottam messzire,
Elsötétült minden s nem emlékeztem semmire.
Elhittem, hogy többé senki nem ver össze,
S egy eperfa tövében zuhantam csak össze.
Az ébredés táncikált a meghiúsult vágyon,
Kinyitottam szemem s az anyám ült az ágyon.
Egy kicsit hittem, hogy a célom-elértem,
De enyhülés jele sem látszott a szemében.
Az akkori szavai máig itt élnek bennem,
Pedig úgy tizenkét éves lehettem.
kapcsolódó videók
keressük!
