Néha azt hiszi mindenki rólam,
Én vagyok az a hamis szólam.
Ha felcsendül, beborul az égbolt,
A felnőtté válásom már túl rég volt.
Gondolom Te most is rajtam csodálkozol,
Olyan vagy tudom, hogy sosem változol.
Nem hiszel abban, ami különbözik tőled,
De mondhatok bármit, csak tisztuljak előled.
Olyankor Istennek képzeled el magad,
Látni sem akarva, ami utánad marad.
Komolyan aggódom legbelül érted,
Ott állok mögötted, pedig nem érzed.
Zárt ajtókon dörömböl a nem értés.,
Ne nevess ez rég nem szerelemféltés.
Olajként kerül vakságod a tűzre,
De mégis én lettem tőled száműzve.
Ki kéne talán nyitni a szemedet,
Én voltam, aki őszintén szeretett.
Nem leszek bár tökéletes soha,
Ennyire nem lehetsz ostoba.