Beborít mindent a tejfehér hó,
Lelassul most a kimondott szó.
Megáll az idő s pihenni, vágyik,
De még sincs esélye eljutni az ágyig.
Megáll az idő s ébresztgetni, próbál,
Orrom előtt fahéjas tömjént lóbál.
S míg mellettem a macskám durmol,
Az idő fülembe varázsigét mormol.
Az ébredés lassan magához int,
Pedig még mindig sötét van kint.
Pedig még a hó sem olvad,
Tiltakoznék, de bennem olvas.
És pontosan tudja, mire vágyom,
Hisz az összes álmomon átnyom.
Felülök, az ágyon s nézek magamba,
Semmi sincs ami, rajtam maradna.
Nézem a falat, ahol a gondolat járt,
S meglátok egy rajta egy sugárzó naptárt.
Észhez térek, amint látom a dátumot,
Pezsgőt akarok, borocskát és rumot.
A reggelem azonnal ünnephez öltözött,
Csak engem hagyott itt kétségek között.
Mert mit kezdjek most itt magammal,
Magányom leírni sem tudom szavakkal.
A tortámat így csak magamtól kapom,
Egésznap ma van a születésnapom.