Húzzátok el a nótámat most még egyszer, muzsikus cigányok,
Amelyiket valamikor, réges-régen oly sokat húztátok.
Húztátok egy kis ablaknál egy szép, barna hajú lánynak,
Amikor még divatja volt az estéli csendes szerenádnak.
Az a nóta valamikor nékem volt az igaz imádságom,
Azt a kislányt néha-néha, az utcánkban, házunk előtt látom.
Őszült fejjel fel-feltekint nyitva hagyott ablakomra,
Tán szívében azóta is azt a régi szerenádot hordja.
Nem lett akkor folytatása az estéli csendes szerenádnak,
Másfelé vitt életútja nékem és annak a szép kislánynak.
Hogyha néha találkozunk, csendben elkerüljük egymást,
Lelkünk mélyén együtt mondjuk azt a régi szép, szerelmes nótát.