Jó volna a bánat elől, mint a sóhaj messze-messze szállni.
Tőled, akit úgy szerettem, ha meguntál, örökre elválni.
Elviharzott szerelmedtől, nem várni több hazug boldogságot,
Talán holnap éjszakákon eltemetni, elsiratni minden hazug álmot.
De kár, hogy a boldogságot nem tanítja a világon senki.
De szívesen megtanulná szegény szívem, hogy kell boldog lenni.
Mért is kellett hat nap alatt összecsapni ezt a nagyvilágot?
Nem tudom, hogy a teremtő, mért felejtett ki a szívből
minden boldogságot?