Ha holdfénybe öltözött már egész Sevilla,
és az esti szél szava zenél,
Oly szép minden, mint hogyha csak az ég kinyílna,
s a csalódott szív újra remél.
Dús, roskadó lombok alól
száz mandolin szíve dalol,
S a holdarcú nők szemében a vágyak gyúlnak,
és felsír a lángszavú szerenád:
Pardon, pardon szenyóra,
pardon, pardon egy szóra…
De szép, s hogy’ ég a szeme,
a hangja mennyországi zene.
Pardon, pardon szenyóra,
öné a trón a szívemen,
S habár halál egy csókja,
hát öljön meg, de szeretem!
A pálmák virágos ága susogva, zúgva
kíséri halkan a zenét.
S az illatos csipkekendőt kacéran nyújtja
leány a legénynek, s ez elég.
Érzed a csókok vad tüzét,
láng-piros lesz éjjel az ég.
Elégnek a kertben is a
bíborszín rózsák,
boldogok kunyhók és paloták.
Pardon, pardon szenyóra … (Refr.)