Imitt egy gála éj
A vég-évek magányaiban!
Angyalnép, könnyben-ázva, mély
Fátyol közt, szárnyasan
Színházban ül, drámát akar,
Reményt és rémeket,
Míg szférák zengnek, büszke kar,
Szeszélyes éneket.
Ezer isten-formájú báb
Súg-búg a színpadon,
S ling-leng idébb-odább,
Jõ, s puszta bábként megy vakon,
Amint formátlan odafönt
Nagy erõk mozgatják a színt;
Kesely-szárnyuk csapkodva önt
Láthatatlan kínt.
Ó, bolond dráma! nem feled
Örökre, aki lát!
Hogy ûzi folyton a tömeg,
S nem éri, fantomát,
És körben ûzi, s visszatér,
Nem éri sohase;
Bûn, õrület és szenvedély:
Ebbõl áll a mese!
De ím, egy csúszó rémalak,
Mint vérpiros gomoly,
Elõgyûrûz a szinfalak
Magányaiból.
Jön! - jön! - és a bábok soka
A Csúszók étke lesz.
Sír a szeráf: férgek foga
Emberek vérével veres.
A lámpa - a lámpa mind kihal!
S lehull a remegõ
Formákra, zúgva, mint a vihar,
A függöny, a szemfedõ.
Az angyalnép sápadva föláll
S szól, míg fátylával idõz:
"Ez az ´Ember´ címû dráma volt,
S a Gyõztes Féreg a hõs."