Egy kis tabáni ház muskátlis ablakán
kinézett nyolc után egy kék szemű leány.
Szemben a gázlámpa égett, s az égről nézett a hold,
csók volt csupán a vallomás és semmi más,
szívünkben halkan a május dalolt.
Nem tudom én, mi van velem,
ez nem lehet más, csak a szerelem.
Arcom úgy ég, szívem dobog,
egy drága szempár, ha mosolyog.
Szívemre tűznélek gyöngyvirágnak,
és mint a harmat, úgy csókolnálak.
Nem tudom én, mi van velem,
ez nem lehet más, csak a szerelem.
Miért nincs éjjelem, miért nincs nappalom,
mióta lánggal ég egy csók az ajkamon.
A tavasz elhozta újra napsugarát énnekem,
kérdem a muskátlit: mondd meg nekem,
májusban mért könnyes úgy a szemem.
Nem tudom én… (Refr.)