Még vannak, akik sírni tudnak,
ha hull az ágról a levél,
még vannak, akik megsiratják
a rózsát, mit letört a szél.
Még vannak, akik esküdöznek,
hogy nem szeretnek senki mást,
és fáj a lelkük, hogyha látják
a csendes őszi hervadást.
Én mindezen már túl vagyok,
és többet sírni nem tudok.
Ha néha egy-egy könnyet ejtek,
utána mindent elfelejtek.
A napsugár, a holdas éj
nekem már újat nem mesél,
szerelmet már nem koldulok,
én mindezen már túl vagyok.
Még vannak, akik szívszorongva
lesik az óramutatót,
és térden állva kikönyörgik
a halk „igen”-t, a drága szót.
Még vannak, akik esküdöznek,
hogy „nélküled nem élhetek”,
és meghalnak, ha kapnak egyszer
egy rövid búcsúlevelet.
Én mindezen már… (Refr.)