Cseng a hangja, mint a harang,
maga nem az a kis kaland,
az a könnyű szívű galamb,
akit leterít egy bók.
Másra kell beszédét terelni, jaj,
mert ha nem csalódom, szerelmet vall,
hisz a hangja remeg, akár egy csendes,
nagyon szerelmes dal.
Mondja, mi ragyog a szemén?
Ebbe belehalok én!
Így csak a szerelem egén
ragyog a tavaszi fény.
Mondja, mi az, ami magán
olyan különös és más?
Olyan titokzatos talány,
mint a rózsafakadás.
Mondja, mi tüzel úgy felém,
mint a nyári napsugár?
Mondja, mi ragyog a szemén?
Boldog élet, vagy halál?
Még ma nem tudom, mi fog el,
hogyha rám ragyog a fény.
Még csak azt tudom ma,
hogy el nem bocsájtom én.
Lehet egy kicsit banális,
hogy úgy odavagyok máris.
Maga nem London, se Párizs,
maga több, valami más!
Bár a szívemig hat a bókja már,
mégse hiszem el, mert csalódni fáj.
Máma még csak nekem dalolja, s másnap
ki tudja, másnak már…
Mondja, mi ragyog a szemén? … (Refr.)