Felkel a hold,
csillámló ezüst lepi lenn a Dunát,
illattal üzen minden esti virág,
ha szellő száll a hegyen át.
Súgnak a fák,
a Tejút közelében szétfut a fény,
bújócskát játszik fenn az ég peremén,
csak nézzük ketten, te meg én.
Így szép, a szemedre szemem, ha rátalál,
ha erre jár a holdsugár.
Így jó, a kezedre kezem, ha rásimul,
s a néma csend az úr.
Válasszunk csillagot, mint rég a költő!
Kettőnké ott ragyog, nem rejti felhő.
Így szép, a szívedre szívem, ha rátalál,
de mindörökre már!
Rebben az éj,
fölöttünk láthatatlan szárnya lebeg,
s a házak ezerszínű álma felett
nem volt a csönd még soha szebb!
Szunnyad a kert,
s az égi vándor túl a fellegeken.
Tudom már, ki vagy te, én egyetlenem:
te vagy a szerelem!
Így szép… (Refr.)