Egy nyári este a hadnagy úr
elment, mert hívta a gárda.
Jókedvű volt, oly vidáman dalolt,
s volt a sapkán virágos kokárda.
Az édesanyja kísérte el,
s oly büszkén nézett fiára,
de küszködött a könnyekkel,
majd a két karjába zárta.
Adieu, vitéz kis gárdahadnagyom,
adieu, adieu, holnap elmentek,
Isten áldjon meg!
Büszkén dalolj, bár szíved fáj nagyon,
adieu, adieu, menj, ha menned kell,
nem felejtlek el!
Nótaszóval menj előre bátran,
s légy mindig vidám,
mert küzdeni kell igazán.
Harcolj csak merészen, kis vitézem,
gondolj majd reám,
s jöjj vissza, én kis katonám!
Adieu, vitéz kis gárdahadnagyom,
adieu, adieu, holnap elmentek,
Isten áldjon meg!
Egy őszi reggel a hadnagy úr
egy szép, csipkés ágyban ébredt,
oly boldog volt, ajka égett vadul,
és szívében ezer vágyat érzett.
A szőke asszony kicsiny kezét
búcsúra nyújtá vidáman,
s fülébe súgta: csókolj még,
és a szíved hagyjad nálam!
Adieu, vitéz… (Refr.)