Sápadtan a szürkületben eltévedve
Néhány csepp vérrel kiállok az erkélyedre.
Lefelé nézve csak a múltat látom,
A régi rossz emlékeket ma már simán megrágom.
Az elhervadt virágom újra a kezemben tartom,
És amit egykor tettem, nem kell eltakarnom.
Alattomos gyarlóságom beleröhög a szemedbe,
1-2 vallomásom után a pofádat szeged le.
Eszedbe jutnak majd a véres nyelű kések,
Miket akkor szúrsz a hátamba, mikor előre nézek.
Csodálod kezed munkáját, én közben szenvedek,
Ez még nekem is fáj, pedig sosem voltam szentgyerek...
Pedig sosem voltam szentgyerek...


Minden, ami rossz... az most lopózik mellém,
Átlövöd a szívem...Nem kell a golyóálló mellény.

Rohadó lelkem sikít... Neked köszönöm...
Te vagy a vétkes... Átlöktél a küszöbön.


Nem a jéghideg a zsánerem...megfagyok a vérben,
Lelkem sötétben alszik, csak a testem van ébren.
Menedék nincs, itt a szabadság a lételem,
Boldogságra váltok, a rosszat majd meglékelem.
Ha beköszönt a ragyogás, a fény téged elpusztít,
Semmis létezésed engem a mosolyra buzdít.
Bár kétséges a helyzet; minden kilátástalan,
Érzésemen taposol, így a boldogságom tárgytalan.
A megváltás még hátra van, folytatom a haldoklást,
A kaszák összezörrenésén kívül nem hallok mást.
Félelmetes zaj, mi a torkomat átvágja,
Leszek önmagamnak..védtelen árvája...
Védtelen árvája...


Minden, ami rossz... az most lopózik mellém,
Átlövöd a szívem...Nem kell a golyóálló mellény.

Rohadó lelkem sikít... Neked köszönöm...
Te vagy a vétkes... Átlöktél a küszöbön.