A nagy zenehegy aljában állsz
néha az omladékból
rádobsz egy szívlapátnyit
rögtön pereg is le
mintha esővizet
hajigálnál vissza az égbe
olykor a nyélre támaszkodol
szálkát húzol ki bőröd alól
kipukkantasz egy vízhólyagot
elnézel ahová senki sem
térdeden szétteregeted
fogyatkozó uzsonnád
mindig szól valami zene
pedig nincs bőgős akinek
mindig útjában volna hangszere
átnyúlkálna rajta vagy fuvolás
ezüstbot-mozgatta marionett
se zongorista hogy szétterítse
vagy összetornyozza a
halomnyi törött porcelláncserepet
nincs más a hangfalak
finom szitáinak szivárgása csak