hajnal felé
amikor újra ránk szakad
a fényektÅ‘l szikrázó szÃnezüst égbolt, az utolsó év
árnyait fáradt arcomról jeges vÃzzel lemosni volna jó,
hogy te újra szépnek láss, ilyen sosem voltam még,
hogy mindig úgy kÃvánj,
ahogy réges- rég
volt -e bárki más,
aki Ãgy vigyázott Rád,
ha semmi nem maradt, a testével
táplált, lesz -e bárki más, aki Ãgy vigyáz
majd Rád, ha semmi nem
marad, a testével táplál
úgy öleltél,
százezer szÃnre hasadt a szürke világ
s benne a szereplők, már nem vagy itt, valami
végleg elszökött, nem érlek el, de még mindig küszködök,
hogy Te újra szépnek láss, ilyen sosem voltam
még, hogy mindig úgy kÃvánj,
ahogy réges-rég
volt -e bárki más...
talán újra szépnek látsz,
ilyen sosem voltam még, talán most is
úgy kÃvánsz, ahogy réges-rég
volt-e bárki más...