Dobog a szívem, hogy rázkódom belé.
Remeg az ágyam, a ház ahol lakom,
A város robajlik, megvonaglik, ahogy követi szörnyű pulzusom,
Reszketnek a tornyok.
Bennük ércesül a hang megmozdul a Föld és szól minden harang,
Mert időm tornyába zárva várok, kínpad az ágyam a levegő szökik,
Mert szólni mertem érted, s aki szól, azt mindig üldözik.
Kongok én is, mint nyelvetlen harang.
Magamban.
És most csak azt tudom: ezt a szabadságot nem én akartam,
És ha nem tetszik nekem, hát eldobhatom.
A réz hangja reng, és szétfoszlik semmivé.
Dél van. Éjfél van. Ez a nap az Ördögé.