Hol a fenyők égig nyúlnak, ott születtem Dunántúlnak egy kis falujában.
Habár arra sose nézek, most is áll a kicsi fészek, az én szülőházam.
Korhadt nádból a fedele, a szegénység fért csak bele, meg a bölcsőm tulipánnal festve...
Hol vagy már jó Édesanyám, kinek azon az éjszakán, bimbót vetett a lelke, a teste?
Nem lehet, hogy ott hont lelne, kinek lelke dallal telve, mindig szebbre vágyik.
Ma itt csodálja a Holdat, de ki tudja, hogy már holnap hol ragyog egy másik?
Ki tudja, hogy holnapután hol jár a dal országútján, hol kacag, vagy hol ejt fájó könnyet?
Ha nehéz is így az élet, anyám százszor áldlak téged,
szívet adtál, minden kincsnél többet!