Külön vidékre sodort minket már az élet,
Sosem hittem, hogy ez lesz majd talán a végzet.
Máshol élsz már te és máshol élek én,
Hívó szavad hiába volt, hogy vártam én.
Emlékszem még, nem volt minden olyan rég,
Mikor az összes tettünk a célba is elért.
Küzdöttünk a közös, gyönyörű vágyakért,
Szebb jövőt is volt, hogy valaha láttam én.
Megosztottuk titkaink, csak mi voltunk ketten,
Te voltál, akit eddig a legjobban ismertem.
Ez még régen neked is ugyanúgy megfelelt,
Az én szememben a múlt már sosem felejt.
Azt nem értem egyedül, miért nézel így rám,
Hisz' tudom jól, hogy ez nem egyedül az én hibám,
Nem kell nekem hazug, rideg álszentség,
Ennyi volt a részemről, erre nincs mentség.
Azóta is csak telnek-múlnak azok a régi évek,
Levelek hullnak, akár az emlékek,
A sorsunk halad, - mint a rohanó világ -,
Fájó emlékként lép majd tovább.