Roskadozó házunk előtt könnyes szemmel álldogálok csendben.
Elmélkedem én a múlton, a szép napok járnak az eszemben.
Valahonnan nóta hallik, jaj, de szépen, búslakodva, szomorúan mondják,
Én magam is velük érzek, keservüket, bánatukat ontják.
Úgy tűnik itt nekem minden, mintha én még most is gyerek lennék,
A nagy lombos diófáról jó Anyámnak csörgő diót szednék.
Sajnos nem ez a valóság: szülém helyett csak a roskadozó házat látom,
Jóságáért Édesanyám, amíg élek, mindörökké áldom.