Bolyongok az őszi erdőn, távolból sír egy hegedű húrja,
A lelkem is, mintha sírna, olyan, mintha mindentől búcsúzna.
Ne sírj, ne sírj vén hegedű, inkább víg dalt zengjél utoljára,
Feledjem a hűtlen asszonyt, legyen emlék, és az sose fájna.
Most még sír az emlék bennem, fájó szívvel gondolok a nyárra,
Az álmaim mind elhagytak, belehalok a nagy csalódásba.
Őszi erdő vigasztalj meg, adj új reményt elárvult szívemnek,
Amikor a lombok nyílnak, hadd érjek meg egy szép, nagy szerelmet.