Minden tavasz orgonát hoz, madárdalos, illatozó hajnalt.
Minden nyár az új kalászhoz, reménységet, messze hangzó új dalt.
Ha az ősz a lombot rázza, új bor mellett sírni kezd a lelkem,
Valami úgy sajog benne, minden tavaszt elfelejtve, bánatomban kicsordul a könnyem.
Nincsen nóta, ami lelkem vigasztalni, gyógyítani tudná.
Nincsen cigány, aki nékem szívem szerint, szomorúan húzná.
Nem vágyom az orgonákra, sem a tarka, vadvirágos rétre,
Mert az őszi lombhullással, a búcsúzó madárdallal, elszállott az Édesapám lelke.