Falu végén egy kis házba minden este várlak,
Megcsókollak gondolatban, s karjaimba zárlak.
Mit tehetnék, hogy a szívem, ez a bolond miattad ne fájjon,
/Ha/ Mindörökre elfeledtél, nem szeretsz már, nyugtom nem találom.
Te voltál a reménységem, /a/ napsugaras égbolt,
/De/Most már nem más ez, csak emlék, jaj, de nagyon rég volt.
Valamikor önfeledten, kéz a kézben, mosolyogva jártunk,
Hová lettél ifjúságunk, merre menjünk, hogy még megtaláljunk?