Kevés ember van a földön, aki mindig boldog.
Magam is a szívem mélyén bús emléket hordok.
Lassan elszáll ez az élet, ez a sorsom nékem,
Mélyen átélt szerelemben csak ritkán volt részem.
Téli estén holló ül már a zuzmarás ágon.
Hajam deres, de én egyre azt az asszonyt várom.
Bekopogtat egyszer végre könnybelábadt szemmel,
Akkor forrón átölelem, s megnyugszik a lelkem.