Volt egyszer egy bánatos, bús, sápadt arcú, halovány szép asszony.
Patyolat hófehér lelke megtörött a hosszú élet harcon.
Szívében még álmok éltek, de vágyai mind elégtek régen...
Szemeinek könnyes árja, elapadt az éjszakába', sok szomorú csillagtalan éjen...
Pedig egyszer, nem is régen, az az asszony maga volt az élet,
Szemeiben nap ragyogott, a lelkében virágszirmok égtek.
Vadgerlének a búgása, volt akkor a kacagása néki...
Minden álma eltemetve, kitagadva, nem szeretve, fájó szívvel csak a múltját éli...