Hajnal, a vörös égből torz arccal néz egy sötét angyal.
Szeme izzik, és kántál, mondja amit üzent a sátán,
és mi itt fekszünk árván, a sárban, férgek hátán.
Szemben a vég hada áll némán.
Elringatnak, álomban tartanak, de most az egyszer halld meg a hangunkat, a mélyből szól!
Megindul, menetel felénk a végzet,
a félelem ágyat bont, és elénk tárja a képet,
hol máglyákon lelkeink égnek.
Köröttük vérszomjas lények, húsunkba marnak mélyen,
ahol maradt még emberség, de azt is elveszik, lásd!
Elringatnak, álomban tartanak, de most az egyszer halld meg a hangunkat!
Nézd, felülről minden mily szép!
Vérré vált angyalból igaz barát építi máglyádat, életed ágyát.
Nézd, felülről minden más még.
Kergeted mások álmait árván, széttépnének, ha máshogy gondolnád az életed.
Fáradt, vonuló rabszolga lelkek, megtörve rángatnak minket a sötét öröklét felé.