Kalmár: Zord a vadonban az élet, amióta vagyontalan élek.
Telve a félsszel a lelkem, ha sötétben kell hazamennem.
Vágynám tán a halálom, de vár rám három lányom.
Csupa ünnep vélük minden nap, velem élnek, megvigasztalnak,
Bánt, ha a könnyük látom.
Egy hete úton voltam. Búsan, s félig holtan.
Akkor a hír utolért, hogy egy hajóm hazatért.
Sebesen haza! Szedtem a lábom, hogy hallja a három lányom.
Örömömben ígértem mindent, és ez még rendben ment.
A hajóm kirabolva beúszott, a tervbe emígy hiba csúszott.
Nincs mit a lányok kértek, így kell most hazatérjek.
Két korosabbik lányom jobb, ha talán sose látom.
Ha nem viszem el, ami kell, hát nyersen falnak fel!
De a legkisebbik szentem mint egy szentet, úgy szeret engem!
Nem kért se csatot, se ruhákat, csak egy szép rózsaszálat.
Kegyelem, nagyuram! Ugye látod, mire kell a te kerti virágod!
Árassz el kegyelmeddel, és békén engedj el!